sweet youth. ~ A legjobb dolgok a világon nem dolgok.

Képek kommentárokkal - vagy inkább kommentárok magyarázó képekkel

Christy — 2016-01-20 21:37:51

Ez a film mindig kivájja a szívem. A férfi főszereplő és egy számomra igen kedves személy hasonlítossága miatt. De attól még imádom. Minden évben megnézem minimum kétszer, nehogy egy pillanatát is elfelejtsem. Néha olyan jó lenne csak sodródni, hátra se nézni, menni és nem foglalkozni a gátakkal, a félig kidőlt faágakkal meg minden zavaró tényezővel, ami az útban áll. Csak haladni, folyni, szaladni, eltűnni. De közben az van, hogy egyedül a könyvekkel haladok, és azokkal sem túl fényesen. Olyan klisés lenne azt írni, hogy "kikészít a vizsgaidőszak", meg ez különben sem teljesen igaz. Olyan szempontból készít csak ki, hogy hiányzik a pörgés. Az ottlét. Az órák közötti cigi -és kávészünetek. Csak poshadás van egy széken, gépelés vagy körmölés, gyengébb pillanataimban pedig filmnézés. Nem. Nem árulom el, hány filmet néztem meg az utóbbi időben...

Szusszanásnyi szabadidőmet kihasználva:

Christy — 2016-01-18 15:32:00

Talán emlékeztek még néhányan, hogy a tavalyi év elején elvállaltam ezt a kis könyvkihívást. Tudtam már akkor is, hogy valószínűleg nem fogom teljes mértékben teljesíteni, mert rengeteg más könyvet kellett emellett olvasnom, és nem nagyon volt időm szabad akaratomból levenni valamit a polcomról vagy netán megvenni könyvesboltban... de azért megpróbáltam a lehető legtöbb üres szívecskét lecserélni kiszínezett szívecskékre. Ha kíváncsiak vagytok, kattintsatok a képre, itt nem szeretném még egyszer felsorolni őket. Azért a kedvenceimet mégiscsak kiemelném (ezek közül): Gabriel Gracía Marquez - Száz év magány Potozky László - Éles Sjón - A macskaróka Kurt Vonnegut - Az ötös számú vágóhíd Most, hogy ezt így lezártam, el is tűntetem a kis képecskét innen oldalról. Hiába, megint rá kellett jönnöm, hogy nem valók nekem a kihívások... jobb, ha nem szabom meg magamnak, miket kell olvasnom, úgyis mindig új jut eszembe, és akkor nem lehet leállítani, amíg azt meg nem szerzem. Most egyébként alig várom, hogy letegyem a legutolsó vizsgámat (a többin már túl vagyok, hál' Istennek) és kb. húszadszorra nekiálljak a Harry Potter könyveknek. Úgy hiányzik az életemből... vissza kell hoznom, nehogy a tudatalattim azt higgye, hogy már felnőttem!

Csak generációm jeles képviselőjeként viselkedem, semmi más

Christy — 2016-01-02 16:21:17

Úgy érzem, a szilveszteri buli(k) után hivatalosan is kijelenthetem, hogy mindenkit kihasználok, akit csak lehet. Nincs ugyan túl sok ember, akivel ezt megtehetem, de ha valaki mégis alkalmas rá, én kapok azon az alkalmon. Nem tudom, miért csinálom ezt, mert hogy nem szándékosan, az egyszer biztos. Talán azért, mert megtehetem, mert élvezem, hogy végre én is tehetek ilyet, nem csak mások csinálják velem. Mert visszaadhatok a férfi nem képviselőinek néhány aprócska tűszúrást abból a sok-sok késelésből, ami engem ért. Lehet, hogy csupán egyetlen ember lenne a célszemély, és ha lennék olyan képzett pszichológiából, talán kijelenthetném, hogy mindig csak egy valakit látok magam előtt, akit bántani akarok. De az is lehet, hogy azért viselkedek így, mert egész egyszerűen mindig ezt hozza a helyzet. Lassan már reflexszemmé fejlesztem, hogy egy este alatt minimum két srácot hülyítsek, majd álljak tovább szó nélkül. És csupán azért merem ezt leírni (mert amúgy nem vagyok rá büszke), mert tényleg nem direkt csinálom, nem az a célom, hogy hírem legyen, vagy ilyesmi... Általában másnap reggel jövök rá, mi történt, vagy ha még aznap este beugrik valami kis apró gondolatfoszlány, hogy "hoppá, ez most nem volt szép tőled", gyorsan elhessegetem, nem foglalkozom vele. Most azonban ki lett mondva. Hangosan. És bizony fájt visszahallani azt, ami az én fejemben már egy ideje motoszkál. Nem olyan jó dolog, ha már mások is észreveszik, nem csak én. Így magam elől is felesleges lenne tovább titkolnom, mások elől pedig végképp. Ha kell, előre megmondom, hogy "ne haragudj, de holnapra nem fogok emlékezni rád". Persze megint csak felfújtam az egészet. Végül is, a mai fiatalok mind ezt csinálják, akik képtelenek megállapodni, nem? És én annyira képtelen vagyok, amennyire ember csak képes képtelennek lenni rá.

Programajánló ma estére: Félvilág

Christy — 2015-12-30 14:46:30

Pár hete hallottam először Mágnás Elza nevét. Egy irodalom és társművészetek témájú szemináriumon ültem, és a szecesszióról beszélgettünk. Nem feltétlen a stílusról, hanem arról az életformáról... és egy ilyen beszélgetés során természetesen kihagyhatatlan volt Mágnás Elza felemlegetése. Azóta utánanéztem az életének, és teljesen váratlanul ért, hogy pont most készítettek róla egy filmet. Ráadásul nem mozifilmet, megelégedtek az alkotók a tévébeli premierrel, ami nekem abszolút szimpatikus. Azt jelenti számomra, hogy baromi kevés pénzzel, de csodás színészekkel és nem mellesleg fantasztikus rendezővel és forgatókönyvíróval olyan alkotást hoztak létre, ami (nem akar ugyan), de vetekedni fog a sok szenny hollywoodi drámával. Ma este 21:25-kor lesz a Dunán a premierje. Én sajnos semmiképp nem tudok majd tévé elé kerülni, de mindenkinek ajánlom... remélem nagyon hamar megkaparintom majd én is, mert borzasztóan érdekel ez a film. Már csak a látványvilága is megvett kilóra. Egyébként annyira örülök neki, hogy mostanában sorra gyártják a fantasztikus magyar filmeket. Nem mintha eddig nem lettek volna, de olyan 10-15 évig csak a művészfilmek voltak színvonalasak Magyarországon... legalábbis én így látom. Most viszont végre ráébredtek, hogy kell valamit kezdeni ezzel a sok remek színésszel és a még több izgalmasabbnál izgalmasabb témával, amik - ez esetben például - a magyar történelem és kultúra részei voltak.

Csak egy újabb részeg monológ

Christy — 2015-12-29 19:44:12

persze nem részegen írva, mert úgy a vesszők soha nem kerülnek a helyükre, meg a szóközök is furcsa helyekre mászkálnak... - Oké, emberek! Most, hogy így mindenki vállalhatatlanul részegre itta magát (beleértve engem is), javaslom, hogy mondjuk el egymásról a véleményünket. De kurva őszintén. Annyira őszintén, amennyire őszintén még soha nem beszéltél. Ha még nem érzed magad készen, igyál többet, de nehogy egy rohadt hazugság is elhagyja a szádat, mert észreveszem! Fel fog tűnni, ha nyalod a seggét annak, akit előző nap még nekem szidtál. Mert az van, figyeljétek, az van, hogy velem mindannyian kurva jóban vagytok, és mindig nekem panaszkodtok a másikról. Tehát én baromira tudni fogom, ha hazudsz. Tessék, csak tessék, ki mer először megszólalni? Jaj, ne már, ne idegesítsetek, akkor igyatok még, légyszi, ez így nem buli! Most az a lényeg, hogy dumáljatok, nem gáz, ha akadozik a nyelvetek, én is már alig bírok beszélni, biztos öt percbe telik, mire kimondok öt szót, csak nem mertek szólni érte, mert most egyikőtök sem képes egy kurva szót se szólni. Máskor bezzeg be nem áll a szátok. De amikor őszintének kéne lenni, csak ültök itt, mintha olyan kurva jó gyerekek lennétek. Márpedig én tudom, hogy mennyire nem vagytok ti jó gyerekek. Mindannyiótokat ismerem, senki nem tagadhat le semmit. Mert ugye azt is tudjátok, hogy én mindenki piszkos kis dolgait tudom? Rólad, hogy kibaszottul féltékeny vagy mindenkire, akinek csak egy kicsit is jobb az élete, mint neked, rólad, hogy meleg vagy (igen, bazdmeg, az vagy, ne rinyálj, most bezzeg tudsz rinyálni, mi?), rólad meg asszem azt, hogy szerelmes vagy belém, de ezt soha nem mernéd nekem elmondani, azt se tudom, én minek árultam el neked, mert ez annyira nem is biztos. De attól, hogy ennyire kiakadtál, talán tényleg így van, ki tudja? Hogy kussoljak el? Ugyan, minek? Hisz csak én beszélek itt őszintén, na jó, te még őszinte vagy, mert neked korántsem olyan összetettek és értelmesek a mondataid, hogy bármiféle hazugság legyen bennük. Az olyasmi nem fér bele a te ici-pici agyadba, örülsz, ha otthonról idetalálsz a kocsmába. Téged nem ismerlek, bocsi, de a srác, aki fel akar szedni, öt év múlva talán bevallja végre magának, hogy meleg és akkor nagyon fogod bánni, hogy valaha is időt szenteltél rá. Volt, hogy nekem is tetszett, de akkor asszem 15 éves voltam, és még elhittem, hogy azért van barátnője, mert tényleg szereti, és nem azért, mert ezzel akarja álcázni a melegségét. Hogy menjek ki? Szívjak el egy cigit? Jól van, az jól esne. De neeem, kurva hideg van, miért mennék ki, itt bent olyan kellemes, ti is mind annyira szerettek engem, fűt a szeretetetek. Kivéve, ha ezek után mindenki megutál. Mert amúgy azt volt a célom. Hogy egyszer végre engem is utáljon valaki, és ne csak egy kibaszott lelki szemetesláda legyek, hanem egy élő, lélegző ember, akinek ugyanúgy vannak érzései, mint nektek. És asszem én is szeretlek. Bazdmeg. Kimondtam. tiszta fikció, najó, nem annyira tiszta, de a legvége fikció, bocs, hogy rontom itt az összképet, meg személyeskedek, de csak a hatás kedvéért zártam így, tudom, hogy most olyan, mintha én is csak magyarázkodnék, de tényleg így van, azt hiszem

Kötelező karácsonyi poszt (természetesen nagy szeretettel!)

Christy — 2015-12-24 10:30:14

Áldott, békés, boldog ünnepeket kívánok minden kedves fellelhető olvasómnak és idetévedőnek! <3 Mint oly sokan mások, én is Star Warsszal ünnepeltem az idei Karácsonyt (épp ideje volt, hogy megint visszatérjem a mániám, ami persze mindig megmutatkozik itt is). Aztán ne járjatok úgy, mint szegény Vader, remélem mindenki örülni fog a Karácsonyfa alatt levőnek! ;)

Tudom, hogy nem tudom, amit tudnom kéne

Christy — 2015-12-22 01:32:58

A legjobb pillanatban jöttél - ha jössz. Nem tudom, hogy jössz-e, én csak reménykedem, ahogy szoktam. Olyankor szoktam, mikor minden reménytelen, akkor kell valaki, aki hozza a reményt. Ez egy olyan pillanat, te egy olyan valaki vagy - lennél… ha te is szeretnéd. Nem tudom, hogy szeretnéd-e, én csak találgatok. Úgy teszel, azt hiszem. Nem tudom, hogy te hogy hiszed, az se biztos, hogy hiszel bármit is, én csak azt látom. Te látod ezt? Vagy csak beképzelem? Nem tudom, lehet, hogy csak tréfálsz, vicces a kedved vagy hogy mondják ezt: vicces kedvedben vagy. De akkor mindig ilyen vicces vagy? Mert velem mostanában mindig. Azt hiszem, de nem tudom. Könnyen lehet, hogy csak én hiszem, hogy vicces vagy, miközben te teljesen komolyan viselkedsz. Komolyan gondolod. Elképzelhető. Miért is ne? Nem kell nekem mindig szenvednem.

Minden, amit az újonnan jött kishableány-imádatomról tudni érdemes

Christy — 2015-12-16 14:31:22

Furcsának tűnhet, hogy egy 20 éves, magát teljesen érettnek valló lány ennyire odavan egy meséért. Igen, talán tényleg furcsa, én mégis megpróbálom elmagyarázni, hogy ez a mese miért jelent nekem ilyen sokat. Bevallom, az eredeti Andersen mesét egészen eddig nem ismertem, pár hete döbbentem csak rá, hogy mennyivel másabb, mint a Disney-s verzió, amin felnőttem (és ami amúgy szintén a kedvenc mesém - volt), mennyivel tartalmasabb, mélyebb és sokatmondóbb... nem az a mézes-mázos romantikus sztori, hanem végig fájdalmas, kegyetlen, de valahogy bájosan kegyetlen mese, aminek a vége nem úgy boldog, ahogyan azt várnád. Boldog, a legboldogabb és legszebb talán, amit valaha meseíró kitalált, de nem azért, mert a herceg feleségül vette a hableányt. Ez nem egy szerelmes történet. Egy darabig úgy tűnhet, de aztán rájön az ember, hogy sokkal többről van itt szó - és nem is kell sokáig gondolkozni azon, hogy miről szól, mert szó szerint le van írva: a vágyról, hogy halhatatlan lelkünk lehessen. Hogy folytathassuk az életünket, miután a lelkünk szövődménye, a testünk már nem létezik, és hogy ezért meg kell küzdenünk, nem kapjuk ingyen. Véleményem szerint sokkal fontosabb ez a szál a mesében, és én úgy éreztem, hogy egy idő után a hableánynak is fontosabbá vált az, hogy halhatatlan lelke lehessen, minthogy a herceg feleségül vegye. Hisz egy idő után már nem is foglalkozott azzal, hogy nem belé szerelmes a herceg, csak az bántotta, hogy nem változhat emberré... Ez tehát az én történetem A kis hableánnyal. De ugyanígy odavagyok az össze Andersen meséért, amiknek csak a lebutított változatait ismertem eddig. Ajánlom mindenki figyelmébe, mert abszolút felér egy szépirodalmi alkotással az összes, rendesen el lehet rajtuk gondolkodni.

Megbékéltem a mosttal

Christy — 2015-12-12 16:11:38

Meguntam a nyafogást. Elkezdtem értékelni a kis dolgokat, és egyre kevesebbszer jut eszembe, hogy valamiért szomorúnak kéne lennem. Megszaporodtak az elismerések is, ami rettentő jól esik, azt sem tudom néha, hova fussak örömömben - rólam beszélnek, amikor így beszélnek? Én lennék az, akiben ennyire bíznak? Soha nem gondoltam volna, hogy az egyetemen felfigyelnek rám... mindig is úgy képzeltem, hogy egy pici morzsa leszek a nagy gépezetben, és évek kellenek majd, mire felküzdöm magam egy olyan szintre, ahol már észrevesznek. De még két év sem telt el, és már komoly következményekkel járó intejrút és TDK dolgozatot várnak tőlem. És én alig merem elhinni. Félek, hogy túl sokat gondolnak rólam, hogy ez nekem nem fog menni. Túl sok a lépcsőfok, amit egyszerre meg kéne lépnem. Én pedig ugye legtöbbször csak toporgok és sokszor egy apró lépés is nehezen megy, nemhogy egyszerre kettő vagy három. De annak ellenére, hogy a bizalmuk elbizonytalanít, valahogy motivációt és bátorságot is ad. Lassacskán tényleg elhiszem, hogy rólam beszélnek, hogy bennem bíznak. Mire pedig végképp elhiszem majd, megteszem azokat, amiket várnak tőlem. És úgy, ahogy várják. Nem szeretném, hogy csalódjanak bennem. Én sem akarok magamban csalódni, mert már kezdem megszeretni az életem. Vannak körülöttem emberek, jó emberek, kedves és vicces emberek, akik szeretnek. Ki kívánhatna ennél többet? Még egy srác is van, aki sokszor elég félreérthetően és aranyosan viselkedik, zavarba jön a közelemben és sokszor úgy érzem, hogy a tesi épségét veszélyeztetem... nem kiabálom el, még én sem gondolok bele túl sokat, mert olyankor mindig csalódom - de ott van és néha orra esik vagy nekimegy a fotocellás ajtónak. Ma este pedig újra látom Őt. Több hónapja nem találkoztam vele, és nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a reakcióm. Az övét tudom: semmilyen. És magamtól is ezt várom. Nem akarom újra feléleszteni ezt az őrült érzést. Nem hiányzik, hogy megint ellopja minden önbecsülésem, és egy senkinek érezzem magam miatta. Már épp kezdek kigyógyulni belőle. Bárcsak elfelejthetném végre... teljesen és örökre.

A vizsaigőszakhoz közeledvén ne várjatok tőlem értelmeset

Christy — 2015-12-04 19:23:10

Mi az irodalom? Sok csúnya vénember firkája és önimádata? Nekem úgy tűnik. Nemigen van más, ami kiérdemelné a kritikusok jóindulatát. Azokat viszont úgy szeretik, mint az epret. Mocskosan, sárosan is, de borzasztóan. Cukrosan pedig a legjobban, mert úgy lehet eladni a legtöbbet. Csokimázzal leöntve pedig már szavak sincsenek arra, mennyire imádnivaló egy rothadó vénember verseskötete. * Összekavarodott tények, tanok és eszmék cikáznak fejemben, már meg sem tudom különböztetni egyiket a másiktól. Nem látom a határt a nyelvészet és az irodalomtudomány között, annyi bennük a közös. A prózai szövegek versekké válnak, a versek pedig nem azt adják, amit eddig, hanem sokkal többet. Többet, mint régen egy nagyregény adott. * Két hete kopik a körmömről a lakk, de még nem volt időm lemosni. A körömvágást már régen elfelejtettem, azt se tudom, máskor hogy volt hozzá türelmem. Most itt éktelenkednek amúgy sem túl szép ujjaimon, és ordítják mindenkinek, hogy ez a lány bizony többet ad a tanulmányaira, mint magára. * A Fanni hagyományai szar. És nem hiába ilyen alpári módon fejeztem ki magam, igyekszem így kompenzálni azt a cikornyás és követhetetlen magyar nyelvet, amit Krámán József a papírra vetett. De bárcsak ne tette volna! Utálom a világot, amikor ezt az aprócska zsebkönyvet a kezembe kell vennem. Aprócska, alig száz oldal, de éveknek tűnik, mire egy oldal aljára érek.

Melankólia

Christy — 2015-11-29 13:50:46

Veri szívünket a megtörtént. Ez a legszebb ritmus. Hisszük még, Lehet tánc köztünk ismét. Veled akarom a napkeltét! Az az örvény most is forgat még. Lehet tánc ebből ismét. (Magashegyi Underground - tegnap este elsőként eljátszott ismeretlen című szám, ami belemászott a fülembe és aztán a szívem körül sertepertélt, hogy végül jól megszorongassa és kalapáccsal verdesse) Nem tudok a könyveimre koncentrálni, pedig már vagy tízszer leporoltam őket. Itt vannak mellettem, álldogálnak, hanyatt fekszenek, sorakoznak, de akárhányszor kezembe veszem őket, elkalandozik a fantáziám, és eszembe jut, hogy jövő hétvégén - ha aprócska is, de - van esély arra, hogy újra láthassalak. És már ez az árnyalatnyi reménysugár is felbolygatott bennem mindent. Napok óta nem tudlak kiűzni a fejemből, amióta megtudtam, hogy... Te mindig ezt csinálod, nem unod még? Mert én nem, azt hiszem... kicsit ugyan mindig fáj, de nem annyira, hogy meghaljak belé. Éppen csak kellemesen szorongat, mert a legtöbb részemet a várakozás és a remény tölti be, hogy "talán majd most, talán majd most!". Talán majd most elhitetem veled, hogy tökéletes vagyok neked. Ha addig élek is, de egyszer elhitetem veled. Megígérem. Elhiszed?

"Merő álom, ami zajlott e deszkákon."

Christy — 2015-11-28 10:44:20

Nem tartom magam méltónak arra, hogy színdarab-kritikát írjak, de most tényleg! Nem az álszerénység beszél belőlem, csak egyszerűen tisztában vagyok azzal, hogy nálam sokkal inkább hozzáértő emberek is félve állnak neki kritikát írni egy ilyen színvonalú előadásról. Rengeteg színházrajongóval vagyok körülvéve magyar szakon, úgyhogy tudom ezt. Pontosan tudom. Éppen ezért "csak" az élményt szeretném megosztani, amit átéltem. Nagyon rég megvettük már a jegyeket erre az előadásra egyik csoporttársammal (aki egy a sok színházrajongó közül), így már borzasztóan vártam a tegnap estét. Felöltöztem a lehető legcsinosabb ruhámba, begöndörítettem a hajam és nagy elvárásokkal indultam útnak. Szégyellem, de én abszolút nem voltam tisztában a darab tartalmával, ezért megkértem csoporttársam, hogy mesélje el, hátha a második sorból nem fogunk mindent látni (a színpad fel-le mozgása miatt). A beszámolója után egy vígjátékra számítottam, mert hát eredetileg ez egy vígjáték... hát, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Nem tagadom, rengeteget nevettem, de sokkal többet ámuldoztam, merültem mélyen a gondolataimba és borzadtam el egyes jeleneteknél. Valószínűleg lelőnék egy hatalmas poént, ha elmondanám, melyik jelenetnél borzadtam el leginkább, de aki látta / látni fogja a darabot, szerintem rájön. A lényeg, hogy én azt hittem, itt sok-sok szerelmespárt fogunk látni szerelmeskedni... Hát, izé... fogjuk rá. Mindenesetre, teljesen beleszerettem a Lysandert játszó színészbe (ahogy szerintem minden lány a nézőtérről), tiszta Hook kapitány a OUAT-ból. A fiatalok karaktereit mind próbálták modernizálni - na jó, igazából az egész darabot úgy, ahogy van, modernizálták, ahogy az (el)várható volt -, és szerintem fantasztikusan jól sikerült. Hisz ilyen őrült(en) szerelmesek ma is vannak (akármennyire is szexuálisan kiégett egy csomó fiatal már 13 évesen), és mindig is lesznek. Minden egyes szereplőnek adtak valami olyan tulajdonságot, amiben a 21. századi néző is magára ismerhet. Demetrius alakja engem például megijesztett: a szelíd arcocska mögött elbújó szörnyeteg megtestesítője... a Lysandert játszó színész arca legalább nem volt ártatlan. A díszlet iszonyatosan tetszett, tényleg álomszerűvé varázsolta az egészet, és (bár ezt csak a szórólap leírásából tudtam meg utólag, és a darab közben nem is figyeltem) az is fantasztikus húzás volt, hogy Nádasdy és Arany fordításait felváltva használták. Én ugyan nem olvastam, de ha egyszer lesz időm, egészen biztosan mindkettőt elolvasom, hogy visszaemélkezhessek a jelenetekre... vagy egyszerűen megnézem még egyszer a darabot az elolvasása után! Mert ez egyáltalán nem egyszer nézős volt. Ami pedig a legeslegeslegjobban tetszett: a vége. A csoporttársam beszámolójából egy happy endre számítottam, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy nem az lett. Azta. Ezt a mondatot ne vegyétek komolyan tőlem. Vagy inkább mégis. Kezdem megutálni a happy endeket. Unom őket. És szerintem erre a rendezők is már régen rájöttek. Lényeg a lényeg: a szereplők maguk sem tudták már eldönteni, mikor álmodnak és mikor vannak ébren, mikor kibe szerelmesek. Sokszor mintha az álom erősebb lett volna, hisz mi nézők is azt érezhettük, hogy az álombeli szerelmek valóságosabbak, tisztábbak (egy-két dolog ellenére), és pontosan ezért a happy end lehetetlen volt. Mert a valóság megfékezte ezt. A valóság mindig megfékezi a boldogságot, ezt én is tapasztalom... Ahogy most nagyjából leírtam az érzéseimet a darabbal kapcsolatban, csak még jobban úgy gondolom, hogy vissza kell mennem, és meg kell néznem újra. Az egyszer biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt az élményt. A darab előtt volt egy ún. ráhangoló beszélgetés és ott a dramaturg kifejtette, hogy azt szeretné, ha olyan élménnyel mennénk el, hogy ha valaha is látunk még Szentivánéji álom előadást, azt mondhassuk, hogy "Szép volt, jó volt. De én 2015-ben láttam a Nemzetiben egy olyan előadást, amit ez meg sem közelített." Van egy olyan érzésem, hogy ez így fog történni. Bár, én félek is ezek után jegyet váltani pl. Pécsre, mert ott is szokták játszani. Szerintem inkább nem is fogok, mert majdnem biztos, hogy csalódnék. Ez a zene pedig egész este nem ment ki a fejemből (amit a legfontosabb jeleneteknél vágtak be): Ha egy módotok van rá, menjetek el erre a darabra! Ígérem, hogy nem fogjátok megbánni.

Amikor egy szimpatikus emberről kiderül, hogy igazából egy seggfej

Christy — 2015-11-25 12:00:56

A tegnapi napom kész hullámvasút volt. Egyik pillanatban azon kaptam magam, hogy leültem a srác mellé, aki másfél éve tetszik és végre elkezdek vele beszélgetni. Mosolyogtam, kedves voltam, kölcsönadtam neki a tematikámat, szóval minden olyan tökéletesen ment. Büszke voltam magamra, hogy nem fagytam le, hogy nem dumáltam hülyeségeket, hogy nem untattam halálra, ilyesmi. Aztán vége lett az óránknak, és kiviharzott köszönés nélkül - ekkor kezdett fura lenni az egész. Az egyetemtől hazafelé majdnem egy órát szoktunk utazni, és kedd este ezt az utat mindig a szobatársammal teszem meg, mert ugyanakkor végzünk. Most is így volt, nem számítottam semmi különösre, csak kellemes csevegésre, esetleg a fáradtságból adódó őrült viccekre vagy pihent agyú ötletekre. Csak a szokásos, tudjátok. De aztán elkezdte mesélni, hogy mi történt az aznapi irodalomelméleten, amin elméletileg a feminista irodalomkritikáról kellett volna beszélniük. Én arra számítottam, hogy majd megbeszéljük, mi, hogyan és miért van így meg úgy. Én hétfőn vettem ugyanezt egy másik szemináriumon, másik tanárral, de fel voltam készülve egy értelmes beszélgetésre. Jobban meg se lepődhettem volna. A szobatársam ugyanis azt mesélte el, hogy az a srác, aki mellett fél órával azelőtt még olvadoztam, mekkora egy anti-feminista seggfej. Kifejtette ugyanis elméletét, hogy egy nőt igenis meg lehet verni néha, kordában kell tartani, nem kell neki tanulnia, gimnáziumba, egyetemre járnia, csak otthon kell ülnie a gyerekekkel, ki kell szolgálnia a férjét, mert ő az alsóbbrendű. Isten azért teremtette a nőt, hogy a férfi segítségére legyen. Puff. Leesett az állam. És amin a legjobban felháborodtam, hogy ez a srác egyébként mélyen vallásos (vagy nevezzük inkább bigottnak), hittantanárnak készül, és állítása szerint a Bibliára alapozza ezeket a nézeteket. De könyörgöm, hányadik században él??? És honnan tanulta ezt? Nem egy, nem is kettő református lelkész ismerősöm van, de még egyikük szájából sem hallottam ilyet elhangozni. Márpedig ez a srác állítólag református. És tanárnak készül, említettem már? Jó, tudom, hogy már írtam, de annyira abszurd, hogy egy ilyen fogja tanítani az ártatlan kisgyerekeket! Nem mellesleg férj és apa lesz, az is lehet, hogy lesz egy lánya, akibe azt neveli majd bele, hogy ő alsóbbrendű. Tudom, hogy ez az egész úgy ahogy van felháborító, mégis amiatt vagyok a legmérgesebb, hogy a csoporttársaink előtt az idióta nézeteit a Bibliára alapozta. És elegem van már abból, hogy mindenki azt hiszi, a hívő emberek mind ilyen szélsőséges, agymosott szerencsétlenek. Ezek miatt van ez így. Könnyebben elnéztem volna neki, ha egyszerűen csak ilyen tuskó lenne, de így két pillanat alatt annyira meggyűlöltem, amennyire pár perccel azelőtt odavoltam érte. A másik: hogy lehet az, hogy egy ennyire szimpatikus srácról kiderül, hogy pont az ellentettje? Hogy lehetek ennyire rossz emberismerő? Ez ijesztő. Féltem magam, a naivitásom fog a sírba vinni.

Úgy tűnik, manapság a vészmadárkodás jóslás

Christy — 2015-11-14 14:43:58

Tudom, hogy a világban rengeteg szörnyűség van, nem csak Európában kéne körülnéznünk, nem csak ezt kéne észrevennünk. De a legszörnyűbb mégiscsak az, hogy a világ szörnyűségei kezdenek összekeveredni és megsokasodni körülöttünk. A tegnap éjszaka ezt bizonyítja. Én személy szerint itt ültem a gépem előtt, egyre csak olvastam a fejleményeket és nyeltem a könnyeim. Ez a borzasztóbbnál is borzasztóbb. Nem elég fejlett a szókincsem, hogy kifejtsem, mennyire le vagyok sújtva. És rettegek. Ma egy rock koncertre megyek... nem tudom, okos dolog-e.

Michel Houellebecq - Behódolás

Christy — 2015-11-11 11:43:34

Ezt a könyvet eleve azért olvastam el, hogy reagálni tudjak rá írásban. Kritikát kéne róla írnom, de én - szokásomhoz híven - szeretném komolytalanabbra venni a formát. Értsd: a most következő sorokban dühöngeni, érzelmeskedni, kekeckedni és vészmadárkodni fogok. Mindezekért felelősséget vállalok, mert a valós, sokak által befolyásolt ugyan, de szerintem már egészen összetett véleményemet fogom kifejteni, és nem áll szándékomban szépirodalmi műként tekinteni erre a könyvre. A benne levázolt anti-utópia érdekel csak engem. Érdekel, elborzaszt és rettentően felidegesít. Sok problémám volt ezzel a könyvvel, de legnagyobb mégis az, hogy nem könyv formájában olvastam: egy tableten szerencsétlenkedtem vele. De még így is letehetetlen volt számomra. Újabban ugyanis elkezdett foglalkoztatni az aktuálpolitika, a nemzetközi politika és az iszlám kérdés is - vagy talán inkább a dzsihádisták. (Ebben nagy szerepet játszott egyébként a Homeland c. sorozat - akit egy kicsit is érdekel az iszlám világ, nézze meg, nem fogja megbánni.) Ezt a könyvet mindenesetre nagyon jókor kellett nekem elolvasnom, ennél aktuálisabb időpontot keresve se találhattam volna. Szükségem volt erre, akkor is, ha ez csak egy fikció, akkor is, ha nem hiszem el egy szavát sem és nem tekintem jóslatnak. Mert nem tekintem annak, ugyan, dehogy! De figyelemfelkeltésnek mindenképp. Az egész regény hangulata rendkívül nyomasztó volt. Ezen a néhány napon, amikor olvastam, teljesen depresszióssá váltam. Jobban elment a kedvem az élettől és az emberiségtől, mint eddig bármikor. Na meg önmagamtól. A főszereplő lelkének ábrázolása túlságosan is kihatott rám. Igaz, könnyű utat adtam neki, mert pillanatnyilag elég törékeny állapotban vagyok amúgy is, de szerintem azért nem kellett volna ekkora hatással legyen rám. Rendesen fájt már olvasni a szenvedéseit, a semmilyen kis életét, ahogy lényegében eltaszítja magától a boldogságot. Egy kicsit magamra ismertem benne és ez megijesztett. Talán még jobban, mint az a disztópikus társadalomkép, amit az író lefestett. Véleményem szerint a regény ezekről a mélyebb, lelki problémákról szóló részei sokkal durvábbak és hatásosabbak voltak, mint ami miatt ilyen hirhedtté vált. De ez csak egy vélemény, térjünk is át akkor a "lényegre". A könyv ugye 2022-ben játszódik, amikor is Franciaországban egy muszlim párt kerül hatalomra. Sok kritikát és véleményt olvastam, és a legtöbb olvasó azt ecsetelte, hogy a legijesztőbb az volt, hogy ezt az anti-utópiát utópiaként ábrázolja a szerző. És ezzel mélységesen egyetértek. Semmivel nem érhetett volna el nagyobb hatást, minthogy ilyen csudi-budi tündérországként mutatja be a muszlimok által vezérelt Franciaországot. Mert ezzel sokkal inkább felnyitotta az olvasók szemét. Megtanultuk már ugyanis, hogyan kell rettegni, tartani az iszlámtól, hogyan kell azt gyűlölni. De a legtöbben még nem tanultuk meg, hogyan kéne rá pozitívan tekinteni. (Én a Homeland közben igyekeztem ezt megtanulni, de végül kudarcba fulladt a próbálkozásom - többnyire.) Ez a könyv szerintem pontosan ezt próbálja tenni velünk... de természetesen ez egy szatíra, így a szándéka ellentettje a szándéka, ha ez így értelmes. Mindezek ellenére engem nagyon sokszor fel tudott húzni, még úgy is, hogy tudtam, ez a könyv nem az iszlámot szolgálja. Akáhányszor a patriarchátusról volt szó meg a nők lefátyolozásáról, legszívesebben felrobbantam volna. Nem beszélve arról, mikor a többnejűséget dicsőítette benne egy kulcsfontosságú szereplő. A hibákról és felszínességekről én nem szeretnék szót ejteni, ezt megteszi helyettem rengeteg kritikus. Nekem is feltűnt ugyan néhány furcsaság (pl. hogy egy európai országban ilyen hirtelen leszoktak a lányok az európai öltözködésről, és ilyen készségesen magukra vették a burkát, valamint, hogy ilyen csöndesen eltakarodtak az egyetemekről, és mentek hozzá 80 és a halál között levő kőgazdag faszkalapokhoz...). Ezek fölött én elsiklottam és igyekeztem inkább megragadni a lényeget. Ami - mint már kifejtettem - számomra inkább Francois lelki folyamatai voltak. Természetesen ijesztő volt, még úgy is, hogy próbáltam nem jóslatként olvasni a regényt. Nem sok könyv tudott még ennyire elgondolkodtatni. Európáról, a jövőről, a kereszténységről, a jövőről, és nem bírom eléggé hangsúlyozni, hogy a JÖVŐRŐL. Vajon tényleg haldoklik Európa? Vajon van-e ebben a regényben bármi, ami valóra válhat? A legborzasztóbb az, hogy nem merek határozott nemmel válaszolni ezekre a kérdésekre. Eddig sem mertem, de ezek után végképp nem merek.

Átmeneti elveszettség

Christy — 2015-11-10 15:34:58

Ülök és várok. Ahelyett, hogy cselekednék. De ha cselekszem, akkor sem jól. Mostanában mindent elrontok, minden apró mozdulatot, és egyetlen pillanat sincs, mikor úgy érezném, hogy ez most egészen jó volt. Nincs egy boldog percem sem. Egy sem. Mikor pedig nem én cselekszem, hanem mások, elutasítom őket a puszta létezésemmel. Mert úgy érzik, nincs szükségem rájuk, nincs szükségük rám. Amit megértek. Nekem sem lenne szükségem magamra. Egészen jól ellenék magam nélkül... csak az a probléma, hogy ez megvalósíthatatlan. Akármennyire is modern a tudomány, azt még nem találták fel, hogyan bújhatok bele más bőrébe. Akárkiébe. Csak, hogy meglássam, ők is ennyire boldolgtalanok-e. Aztán persze kínszenvedés lenne visszatérni saját magamba, mert több, mint valószínű, hogy csak jót tapasztalnék magamon kívül. Mert látom őket. Mind olyan vidámak, mosolyognak, nem szenvednek. Nem gondolkoznak. "Ez most csak egy ilyen stádium - vigasztalom magam - nem végső, nem kell kétségbe esni." A szavak üresen konganak. Semmit nem mondanak, csak úgy úszkálnak a nagy fehérségben. Én magam sem hiszem el, hogy ennek nemsokára vége. Nálam a változások lassan érkeznek. Míg másoknak hetek vagy akár napok alatt megváltozik az életük, én évekig szenvedek, mire egy kicsit kiderül felettem az ég. Majd persze megint beborul. Úgy érzem, épp itt lenne az ideje néhány perc napsütésnek. De a Nap annyira messze van és még a csillagok sem nyújtanak megfelelő társaságot. Némák, nem akarnak beszélni velem. Elvesztették értelmüket a szomorú, lassú számok, a szerelmes versek, a romantikus filmek. Nem hatnak meg többé. Csak hallgatom, olvasom és nézem őket két üveges szememmel és megpróbálom elképzelni, milyen is lehet ez az érzés. Az az igazi, utánozhatatlan, tiszta, annyiszor megénekelt szerelem. Próbálom elhinni, hogy majd egyszer megértem a szavakat. De a szavak csak üresen konganak és úszkálnak abban a hatalmas fehérségben. Néha falba ütköznek, olyankor fáj - de legtöbször a létezésükre sem figyelek fel. Olyan, mintha soha nem is lettek volna. Mintha számomra nem teremtette volna meg Isten. Engem valamiért kihagyott, talán gondatlanságból, de az is lehet, hogy szándékosan.

A nyelvészet mérgező, de az irodalom legalább léleksimogató

Christy — 2015-11-06 15:25:18

- mondja ezt a lány, aki úgy eltűnt, mint a kámfor, és most is csak azért képes jelentkezni, mert a legaktuálisabb szenvedéséről akar beszámolni. Ami nem más, mint a stilisztika beadandó. Egy szerencsétlen Csáth-novellát szedek darabokra, és előre rettegek, hogy éjszaka a sírjában forgó Csáthról fogok álmodni. Mert még csak nem is irodalmilag elemzem A Kálvin téren c. elbeszélését, hanem stilisztikailag. Bűnnek érzem így felboncolni ezt a néhány mondatból álló kedves kis városleírást, de valamit muszáj volt elvállalnom. Szabó Balázs Bandája szövegekbe inkább nem mélyedtem bele, mert én azt úgy szeretem, hogy a felét nem értem, és teljesen titokzatos az egész. Nem is akarom soha felismerni benne az összes metaforát és szinekdochét, ha egy mód van rá... Viszont az a baj, hogy amióta nekiálltam ennek a beadandónak, folyamatosan a költői eszközökre figyelek. Nem csak, amikor szépirodalmi szöveget olvasok, hanem egyszerűen mindig! Nem bír leállni az agyam. Közben pedig azt érzem, hogy még most is borzasztó keveset tudok, mert az Alakzatlexikon még mindig irreálisan vaskos. Komolytalanra fordítva a szót: nem véletlen ez a csend és láthatatlanság, ami részemről megmutatkozik - vagy talán pont hogy nem mutatkozik meg. Kezdem elveszíteni a lelkesedésem, nem találok már magamban olyan témát, amit leírhatnék és közölhetnék itt a blogon. A saját életemet meg már én is rettentően unom, úgyhogy másokat nem is terhelnék vele. Teljesen ki vagyok égve... csak megyek előre, mint egy zombi, céltalanul és üresen, azt sem tudom, mi lesz velem két perc múlva, azt meg végképp nem, hogy a távoli jövőben mi lesz. Kétségbe estem megint. Volt egy kattanásom az őszi szünetben, amikor is eldöntöttem, hogy szakot váltok, majd visszatértem az egyetemre, beültem néhány órára és rájöttem, hogy ilyenről szó sem lehet. Én innen nem megyek sehová. Akármennyire is abszurdan hangzik, én akkor érzem magam a legtökéletesebben, amikor úgy gondolom, hogy megfejtettem egy verset vagy novellát vagy egyszerűen csak beszélgetünk, elemzünk, kritikust játszunk. Vagy amikor írok. De főleg, amikor felolvasok. Olyankor elhiszem, hogy létezem és hogy lesz nyomom, miután eltűnök. Kicsike, majdhogynem hangyányi, de legalább valami. Ilyenekkel próbálom magam győzködni, valamint naponta tízszer vázolom fel magamban, hogy miért nem lennék jó tanár, miért nem szabadna átmennem tanárképzésre. Másba pedig bele sem merek gondolni. Soha nem éreztem magam elég komolynak egy jogi karhoz, a többi meg amúgy is reménytelen, mert a sok bölcsészkedéssel már el is felejtettem, mi az a matematika vagy fizika. Szerencsére. Szóval maradok. Magyar szakon és kétségek közt. De ezek a kétségek legalább ismerősek, már szinte jó barátként üdvözlöm őket. Akárcsak Csáthot. Vissza is térek hozzá, hogy még jobban felboncoljam. Mert valahogy így néz ki az én "munkám".

Visszautasításból jeles, szaladgálásból elégséges

Christy — 2015-10-27 23:42:15

Néha elképzelem, hogy előző életemben (már ha lett volna olyan) egy morcos macska voltam, aki csak szökőévente engedte meg a gazdáinak, hogy megsimogassák, idegeneknek pedig soha. Ehelyett mélyen beléjük véste a karmait, hogy soha ne felejtsék el, vele volt dolguk. Mert így viselkedek manapság. Sőt, ha belegondolok, nem is feltétlenül csak a jelenemre igaz ez. Soha senkit nem engedtem magamhoz közel, akit pedig mégis, megkértem rá, hogy azért nem ártana tartani a tisztes távolságot. Csak azért működnek a fiúbarátságaim, mert leszögeztem nekik, hogy ne is próbálkozzanak - abban a pillanatban, amint érzékeltem, hogy elkezdenének próbálkozni. Ma is eljött egy ilyen pillanat, és nem is hagytam elfajulni a dolgokat. Közöltem a kéréseim, a feltételeim és a lehető legtisztábbá varázsoltam a helyzetünket. Mert nem szeretem a homályos konfliktusokat. Ha már konfliktusok, legyenek legalább tisztán láthatóak. Úgy könnyebb megküzdeni velük. Eltaszítottam volna magamtól egy nagyon jó barátomat? Talán. Valószínűleg. Nem csodálkoznék, ha holnaptól sokkal kevesebbet beszélgetnénk... mert ez így szokott lenni. Viszont ha mégsem szakad vége a barátságunknak, legalább tudom, hogy megérte megfogalmazni magamban azt a csodálatos barokkos körmondatot, amivel "lekoptattam". Ő lenne a második, aki egy ilyen "lekoptatás" után mellettem maradna. A többi mind rejtélyes módon eltűnt... és egy csöppet sem hiányoznak. Azt mondják, barátokból kevés is elég, viszont az a kevés minőségi legyen. Én erre törekszem. A felszínes kapcsolataim lassanként elhalványulnak, most is éppen folyamatban van néhány ilyen halványulás - a gimis "nagy barátságok". Nem is tudom, anno mit képzeltem, amikor egyeseket többnek tartottam egyszerű havernál. Túl sokáig éltem a rózsaszín kis buborékomban, az álomvilágomban, ahonnan nézve minden olyan békés és kedves volt. Ami azt illeti, most sem tudok megszabadulni tőle. Folyamatosan itt lebeg a fejem felett, mint valami bárd, és nem tudom elhessegetni, mert túl vaskos. Beleitta magát az életembe. Teljesen és methetetlenül. Akárhová szaladok előle, hordozza utánam a hóhér, és csak egy picit lassabb nálam. Épp csak egy annyira, hogy néha-néha pár pillanatra megtapasztaljam a valóságot. Ami csúf. Ami elől mindig is inkább visszahúzódtam. Csak néha volt szép. De olyankor csodálatos volt...

Köszönettel és új szöveggel érkezem

Christy — 2015-10-21 21:53:30

Nem tudom mióta lehetek kint a Gportál főoldalán, de nagy köszönet érte! Én csak ma délután vettem észre, mikor is kikászálódtam pár percre az ágyamból és idemásztam a laptopomhoz. Rettenetes, de még mindig be van dugulva mindenem... levágom a fejem lassan, annyira idegesít. Ilyenkor értékelem csak az egészségemet. Máskor bezzeg teljesen magától értetődő, fel sem fogom, mekkora érték. Hjajj, de ez van! Holnap megint elmegyek orvoshoz, aztán lesz, ami lesz. Nem csodálkoznék, ha azt mondaná, hogy a fél fülemre meg fogok süketülni... több, mint egy hete be van dugulva és fáj is. Vidámabb téma: hoztam egy szöveget, ami ugyan nem vidám, de én eléggé szeretem. Egy nagyon tehetséges lány mondta rá, hogy borzasztóan tetszik neki, úgyhogy fel merem vállalni. A tanárnőm ugyan adott néhány tippet, hogy tehetném jobbá, de egyszerűen nem volt szívem belenyúlni. Megírtam, és már úgy érzem, nem tudnám szétcafatolni. De persze mindig szívesen fogadom az építő kritikákat. :) Áldozat (Alapszintű bibliaismeret szükséges hozzá.)

Amikor pedig már úgy éreztem, egy kicsit műveltebb vagyok az átlagnál...

Christy — 2015-10-19 19:28:47

Ma volt az első elemző / kritikaíró műhelyem, és hát... eléggé lelombozott. Annyira persze nem, mint amennyire lelombozott volna ez egy fél évvel ezelőtt, de azért erős arconcsapás volt. Persze nagy szerepet játszott ebben az is, hogy pont a két legokosabb fiú (fiú? inkább férfi) közé kerültem be teljesen véletlenül és közvetlen közelről jött felém a rengeteg információ és csodálatos irodalomelméleti eszmefuttatás. De olyan magas szintűek, amiket eddig csak a tanáraimtól és más előadóktól hallottam. Teljesen meg voltam szeppenve. A legvégére kezdtem csak egy kicsit feloldódni, és próbáltam néhány értelmes hozzászólást beékelni a sok rögtönzött, mégis felépítettnek és profinak tűnő beszéd közé. Amikor épp nem figyeltem feszülten a szomszédaimra, azon gondolkodtam, hogy nekem vajon hány év még, mire ilyen művelt leszek, és mire ilyen szépen kit tudom majd fejteni a véleményemet? Egyelőre nagyon távolinak tűnik. Persze, nem mondom, hogy emiatt most rossz a kedvem, egyébként is mindig emlékeztetem magam arra, hogy én viszonylag későn kezdtem el magamat művelni (ha a 12 év későnek tekinthető), akkor is inkább a külföldi irodalommal szemezgettem. Nem Móriczot és Adyt bújtam, hanem Dickenst meg Poe-t. Hogy miért? Fogalmam sincs, talán mert épp az volt a polcomon. A kortárs irodalom sokáig teljesen hidegen hagyott, most pedig, mikor már baromira érdekel, annyi mindent kéne elolvasnom, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Kéne nekem egy útmutató, egy kis kalauz vagy olvasmánylista, ami pontosan behatárolja nekem, hogy miket olvassak ahhoz, hogy merjek például közbeszólni egy ilyen magasröptű beszélgetésbe. Úgy egyébként nagyon tetszett ez a műhely vagy szakkör féleség (nem tudom a pontos megnevezését, talán inkább műhely, mert kell majd írni kritikákat), soha nem árt, ha ilyen közegbe kerülök be, akkor sem, ha nem merek megszólalni. Így voltam először a szerzői olvasásokkal is: csak hallgattam mások novelláit, aztán már fel mertem olvasni a sajátjaimat is. Talán itt is így lesz egy idő után. Talán majd húznak is felfelé. Megadják a motivációt, hogy műveljem magam. Vagyis, azt már megadták... Csak mint már említettem, fogalmam sincs, mihez nyúljak most így hirtelen. És az időm sem annyi, mint a tenger sajnos.

Félemberként

Christy — 2015-10-17 12:55:33

Pontosan egy hete nyomom az ágyat betegen, köhögöm ki a tüdőmet, nézek a Homelandből rekordmennyiségűen sok részt, és idegeskedek, mert a fülem még mindig be van dugulva. Attól félek, soha nem jövök helyre. Ilyenkor mindig ettől félek. Pedig csak egy rohadt kis megfázás, amit nem kezeltem ki időben, hanem jól elhúztam. Ilyenkor már rég túl szoktam lenni rajta. Csak most muszáj volt még fent maradnom Budapesten, mert egy zh-t meg kellett írnom, amiről ha hiányzom, nekem annyi. Szóval, most ennek iszom a levét. Ja, meg egy csomó teát. Undorodom már a teától. Ezer éve nem ittam kávét, te jó ég! Arról nem is beszélve, hogy mióta nem cigiztem... Így állnak tehát a dolgaim. Állnak. Nem haladnak, itt fekszenek mellettem az ágyban. Vasárnap megindulnak ugyan, de csak két napra, aztán megint hazajönnek. És kezdődhet az őszi szünet. (Mert az egyetemen van ez a zseniális szünetek előtti hét, ami valójában azt a célt szolgálja, hogy meghosszabbítsa a szünetet. Említettem már, hogy imádom az egyetememet?) A szünetben pedig minden alkalmat ki akarok használni, amikor ki tudok mozdulni itthonról. Igaz, már hideg van, rettenetesen hideg, de alig várom, hogy felépüljek és beüljek a kis csapatommal egy kocsmába, hogy végre felszabaduljak egy kicsit. Vagy hogy moziba menjek, mert ott sem voltam ezer éve, és most van néhány film, amit nagyon meg szeretnék nézni. Mondjuk a Bíborhegy. Vagy az Everest. Na meg a Mentőexpedíció. Ha lehetne, mindegyikre beülnék. De miért is ne lehetne? Emellett azt is borzasztóan várom, hogy átutalják a fizetésemet és megvegyem életem legdrágább kabátját. Ugyanis feltett szándékom, hogy nem fogom most sajnálni rá a pénzt. Egyrészt, azért fáztam meg ilyen csúnyán, mert utálom minden téli kabátomat, és nem voltam hajlandó felvinni egyiket sem Budapestre, ezért a rövidke őszi kabátomban mászkáltam, másrészt a munkahelyen is eléggé megszenvedtem. Napi 11 órákat dolgoztam, csak hogy legyen értelme annak a három napnak, mivel ez egy alkalmi munka volt, és így jött csak össze egy normálisabb összeg. Egy kabátra való összeg. De még így is ki fogom pótolni szerintem. Mert tényleg az a szándékom, hogy egy méregdrága kabátot vegyek... természetesen olyat, amibe első látásra beleszeretek. Most még nagyon sok mindenről tudnék és szeretnék írni, ami velem történt, de nincs erőm, muszáj megint hátradőlnöm és KAF kötetet olvasnom az elemző műhelyre, ami hétfőn lesz vagy egyszerűen csak benyomni a Homeland következő részét. Vagy inkább Downton Abbeyt, mert tegnap este már azzal simogattam a lelkemet. Sybil és Branson halhatatlan szerelmi történetével...

Felpezsdül a kulturális életem

Christy — 2015-10-03 10:17:33

(Hmm, a hasonló képekért elnézést, metró-fétisem lett fotók terén.) Tegnap este színházban jártam, és ezt nagyon is jól tettem. Délután volt egy kattanásom, ami azt sugallta, hogy "neked ma este muszáj megnézned egy darabot, hogy ne csavarodj be". Ugyanis nem sok másból áll az életem, csak olvasásból és kiselőadás / beadandó / felolvasandó szöveg készítéséből, amit amúgy szeretek, de hosszabb távon bele lehet őrülni ebbe is. Így tehát vettem két jegyet a Csongor és Tündére és elrángattam egy barátnőmet - de szerencsére neki is nagyon tetszett. Ami rettentő furcsa, mert emlékszem, én elsőként nem tudtam mit kezdeni sem a könyv-formával, sem az előadással, amit még Pécsen láttam évekkel ezelőtt. Lehet, hogy még túl éretlen voltam, vagy nem elég figyelmesen olvastam, de tisztán emlékszem, hogy kijöttem anno a színházból és kijelentettem, hogy "na, én ebből egy mukkot sem értettem". Most pedig könnyedén tudtam követni az eseményeket és rettentő jól szórakoztam Balgán meg az Ördögökön. Persze, valószínűleg az is közrejátszik, hogy egy klasszikus magyar szemináriumra pár hete el kellett olvasni a drámát és elég hosszasan elemeztük... mindenesetre kijelenthetem, hogy végre nem rossz élmények fűznek a Csongor és Tündéhez, hanem nagyon jók. Megszerettem végre. De a legjobban akkor, amikor az előadás végén a szereplők (akik közül néhányat felismertem a tévéből) almákat osztogattak, és én Balgától kaptam egyet azzal a szöveggel, hogy "tiszta vitamin". Másik nagy hír: idéntől becsatlakozom egy kritikaíró-műhelybe, amit két nagyon-nagyon intelligens irodalomelmélet tanárom fog vezetni, arról nem is beszélve, hogy imádom őket. Időm még nem tudom, hogyan akad rá, főleg, hogy munkát is vállaltam már, de semmiképp nem szeretném kihagyni. Ez egy olyan lehetőség, amit egyszerűen bűn lenne elszalasztani. Főleg, hogy amikor jelentkeztem rá, a tanáromnak felcsillant a szeme, és lelkesen mondta nekem, hogy rám amúgy is számított. Olyan jólesett ez... szeretem, amikor értékelik, hogy aktívkodom órán, és megpróbálok minél több okosságot kipréselni magamból. Ő ezek szerint már észrevette, hogy igyekszem és meg is jegyezte. Hát, teszek róla, hogy még jobban megjegyezzen! És talán a legnagyobb hír: úgy néz ki, hogy önkénteskedni fogok a Margó Irodalmi Fesztiválon. Ennek örülök a legeslegjobban, mert ha valaha is rendezvényszervező lesz belőlem, ilyesmi programokkal szeretnék foglalkozni, és most egy kicsit beláthatok a kulisszák mögé, nem csak kívülről szemlélem majd a dolgokat. Elküldtem már a jelentkezésem, és állítólag minden segítő kézre szükségük van, úgyhogy szerintem joggal reménykedek, hogy fel is vesznek. Ez jövő hétvégén lesz, amikor amúgy sincs semmi dolgom, szóval szerintem rettentően fogom élvezni. Pénteken ugyan el szeretnék látogatni egy tanárnőm könyvbemutatójára, de az remélem még valahogy belefér... Ennyi áradozás és újságmesélés után talán szót kéne ejtenem a magánéletemről is. Hmm. Nulla. Siralmasan nulla. De mentségemre legyen, hogy ennek kompenzálására rettentően igyekszem magam minden mással lekötni. Csak ne lennének ott azok a hosszabb-rövidebb utazások a metrón meg a villamoson, amikor nem tudok leülni és olvasni, mert tömegnyomor van: olyankor mindig elkezd járni az agyam, és mindig arra lyukadok ki, hogy vehemensen kérdezgetem magamtól, hogy "Mit csinálok rosszul, amit mások jól csinálnak?". Mindig ugyanaz a problémám, tudom, bocsánat. De hol fejtegessem ezt, ha nem a blogon? Mert már egyik barátnőmnek sem merem... mindegyiknek van barátja, már nem tudják felfogni, hogy nekem mi a problémam, vagy ha mégis, miért nem teszek ellene. Nem értenek meg többé, nem beszélhetek velük az én szinte nem is létező kis problémáimról, mert nekik ugye sokkal komolyabb gondjaik vannak. Ami így igaz, nem tagadom. De bárcsak valaki végre észrevenné. hogy a boldog és kiegyensúlyozott látszat alatt mi lapul. Ha valaki elkapná azt az elejtett könnycseppet, ami a villamos zajában esik le a padlóra és megkérdezné, hogy "Mi a baj?". Válaszolni valószínűleg nem tudnék, de legalább érezném, hogy valaki velem is törődik, és nem mindig csak én velük. Mert egyelőre csak én törődöm magammal, ami annyit jelent, hogy borzasztóan sokat gyötröm magam.

Már megint túl sokáig voltam távol

Christy — 2015-10-01 15:53:08

Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de szinte soha nem vagyok egyedül a koliszobában, azt meg nem szeretem, amikor úgy kell írnom, hogy a hátam mögött mászkálnak a szobatársaim, és akármelyik akármikor megnézhetné az oldalcímet, hogy aztán szépen beleolvasson a lelkembe. Nem vagyok paranoiás, de azért a blogomat nem mutatnám meg nekik. Igazából senkinek sem, akit ismerek... Visszatérve a szülinapomra: jobban alakult, mint hittem volna. Sokkal-sokkal jobban, mint valaha el mertem volna képzelni. Mármint a két legjobb barátnőm szempontjából - alapjáraton elég átlagos buli volt, de engem mégis feldobott az, hogy Daisy végül is eljött és jól érezte magát. Mi több, majdnem minden barátommal összeismerkedett, a legjobb barátommal is egy csomót beszélgetett ("el se hiszem, hogy a két lelkitársam végre megismerte egymást" - ahogy ezt nekik is hajtogattam ötpercenként), és nem utolsósorban Dreamyvel is szóba állt. Beszélgettek, iszogattak együtt és abszolút semmi feszültséget nem éreztem a levegőben. Talán rásegített erre a töménytelen Tequila, amit elfogyasztottunk előtte, de nem bánom. Tudom, hogy többet soha nem lesznek olyan jóban, mint régen, hogy az az idő lejárt, amikor hármasban voltuk a BFF-ek, de én már egy ennyivel is megelégszem. Ezután nem lesz annyira kényes téma egyikőjüknél sem a másik, nem kell mindig olyan óvatosan puhatolóznom - mert tudják, tudniuk kell, hogy én mindkettőjükkel jóban vagyok, és ezután sem fogom megszakítani a kapcsolatot sem Daisyvel, sem Dreamyvel [ezek a fantázianevek egyébként ezer évesek, aki régebb óta olvas, tudhatja, hogy nem most találtam ki őket az inkognító miatt - alapból is így szólítom őket, akármilyen furcsa is ez]. Nem mondom, hogy megoldódott a helyzet, de az mindenképp igaz, hogy mindketten kitettek magukért - értem. Mert ezt csak értem tették meg. És én értékelem, mert tudom, hogy milyen nehéz volt ez számukra... Emellett annak is nagyon örültem, hogy bátyám is itthon volt a szülinapomon, a bulin is végig ott volt, ő csinálta a zenét és a piákat is nagyrészt ő keverte. Én eközben jártam körbe-körbe, mint egy mérgezett egér, próbáltam mindenkivel beszélgetni, senkit nem elhanyagolni, és lassan már nem is számoltam, hogy hány whiskey-kólánál tartom. Úgy hajnali 3 felé éreztem, hogy kezdek rosszul lenni, akkor leültem és próbáltam kijózanodni. Miután ez sikerült, még pár óráig jól elnevetgéltem a részeg barátaimon, meg bátyám néhány odatévedt haverján. Összességében baromi jól éreztem magam, egy kis ürességet azért mégis éreztem másnap reggel, mikor egy barátnőm és a pasija mellett ébredtem fel az ágyban: olyan édesen összebújva aludtak, hogy rettenetesen szégyelltem magam, amiért belerondítottam ebbe az idilli képbe. Ajándékokat kaptam dögivel, és most kivételesen nem felesleges kis szarságokat, hanem értékes dolgokat, amiknek borzasztóan örültem. Meg is mutatok nektek párat:

Elegem lett a titkolózásból

Christy — 2015-09-25 12:56:23

Mit tennél, ha a két legjobb barátnőd egyszer csak úgy összeveszne, hogy többet soha nem akarnának szóba állni egymással? És ha ez nem csak egy múló szeszély lenne, hanem már évek óta tartó állapot. Mondd, mit tennél? Választanál a kettő közül? Megfontolnád, melyikre van jobban szükséged és maradnál annál? Vagy azt vennéd figyelembe, hogy melyiknek van jobban szüksége rád? Mondd, mit kell ilyenkor tenni? Mert én egyiket se tettem ezek közül. Nem választottam, mindkettővel jóban maradtam. Lehet, hogy hibáztam, de akkor én már évek óta hibázok. Hazudozok, titkolózok, csak hogy egyiküknek se fájjon. Most viszont úgy érzem, végleg betelt a pohár. Nem szeretnék többet elefánt lenni a porcelánboltban, tapogatózni, óvatoskodni. Szeretném nyíltan, titkok nélkül élni az életem. Megtettem efelé az első lépéseket - de nagyon rosszul sültek el. Pedig én csak annyit szerettem volna, ha mindketten ott vannak a 20. születésnapi bulimon. Hogy egy pár órára félretegyék a gyerekes sérelmeiket és képesek legyenek egy levegőt szívni miattam. Elméletileg a legjobb barátnőjük miatt. De nem érdemlek ennyit. Ehelyett inkább el kell viselnem, hogy most mindkettő lelkileg szarul van, amiért fel mertem vetni ezt az ötletet. A vicces az egészben pedig az, hogy engem még most sem tud felzaklatni. Az egyik pillanatban nevetek rajtuk, hogy milyen gyerekesek, a másik pillanatban meg szánakozom, hogy ennyi év elteltével is még ilyenek. Engem aztán nem kínoz a gyomorgörcs, maximum dührohamok törnek rám néha. Jobb lett volna, ha egyiket sem hívom meg, és akkor minden a legnagyobb rendben lenne. Élhetném tovább az életem egy méretes elefántként, aki kerülgeti a törékeny problémákat. Mielőtt bárki azt tanácsolná, hogy üljek le velük és beszéljük meg komolyan, érett módon a dolgokat, elárulom, hogy ilyet velük nem lehet. Próbáltam már, de ezt nem lehet megoldani. Ez tényleg egy életre szól. És abba még bele sem gondoltam, hogy most még nem is okoz akkora gondokat ez - hisz egy piti születésnapi buli még nem olyan nagy dolog. De mi lesz akkor, mikor valamelyikük esetleg felkér majd, hogy legyek a koszorúslányuk vagy a gyermekük keresztanyja? És ha mindkettő felkér? Éljek egész életemben kettős életet? Komolyan ezt a cirkuszba illő parádét szánta nekem a sors? Mert ez nevetséges. Egy filmet se néznék meg, ami erről szólna. De úgy tűnik ezt az életet kell élnem...

Hamarabb megihletődtem, mint gondoltam volna

Christy — 2015-09-18 16:23:55

Rengeteget gondolkozom azon, hogy mégiscsak kreatív írás specializációra kellett volna mennem... a tegnapi álmomban elég erőteljesen benne is volt, hogy megbántam a választásom, amit májusban hoztam és kerestem az utat, hogyan lehetne még gyorsan átjelentkezni. Nem vagyok ugyanis teljesen biztos benne, hogy jó helyen járok ezzel a művelődéstudománnyal. Túl komoly nekem. Szeretem persze, élvezem az órákat is, de valahogy magabiztosabbnak érzem magam, amikor csak az irodalomról kell kifejtenem a véleményem, mint bármi másról. Remélem ez megváltozik hamarosan, mert nem szeretnék emiatt egy félévet vagy akár egy egész évet csúszni. És egyébként az is nagyon szokatlan lenne számomra, hogy olyanba vágtam bele a fejszémet, ami rosszul sült el. Eddig a nagyobb válsztásokat az életemben mind alaposan átrágtam, és soha nem is bántam meg, hogy úgy döntöttem, ahogy. Nem most kéne elkezdenem elcsúsztatni az egész életem... akkor is, ha ez "csak" egy év. Azért is fejtettem ezt most ki, mert nagyon sok kimaradás után végre írtam egy novellát. Egész nyáron semmi nem tudott megihletni, most meg beültem egy szerzői olvasásra és az óra végére már meg is volt a fejemben az alapötlet. Hihetetlen. A tanárom jobban inspirál engem, mint eddig bárki. (Na jó, egy valakit kivéve, de az más.) Szóval, ez a kis novella elméletileg egy feladatra íródott, de azért remélem megállja a helyét az "életművemben" is (ha szabad így fogalmaznom. Rám jellemzően borús és érfelvágós, de inkább nem is mondok róla többet, nehogy elvegyem tőle bárki kedvét. Embervédő állatok U.i.: aki kitalálja, hogy a cím honnan származik, nagy-nagy pacsi jár érte! Azt hiszem, ez még az intertextus határain belül mozog.

Maradt minden a régiben. Majdnem minden.

Christy — 2015-09-12 23:30:40

A szomszéd szobában valaki három másodpercenként rettentő idegesítően köhög. Eddig sorozatot néztem, és nem tűnt fel, de mindjárt eljutok arra a szintre, hogy átkopogok, és köhögéscsillapítóval kínálom. Vagy ha kéri, hozzávágom az egész üveg mézemet, csak hagyja már abba... hogy bírja elviselni önmagát? Jesszus. Bocsánat, nem vagyok túl türelmes mostanában. A szobatársainak még rosszabb lehet. De most komolyan, hogy lehet így köhögni? És ilyen gyakran? Mintha be lenne programozva, hogy milyen időközönként adjon ki fura hangokat magából. Oké, abbahagytam. Mit is írhatnék? Szerintem az mindent elárul, hogy szombat este itthon kockulok, és nem egy romkocsmában iszom le magam. Egyrészt Daisy nem ér rám (újfent), másrészt mással nem lett volna most kedvem elmenni sehová. Igazából meg sem próbáltam hívni más barátomat. Kellett a magány... hétfőtől úgyis megint megtelik a szoba, visszajönnek a szobatársaim, és egy percem se lesz egyedül. Ami nem feltétlenül probléma, nagyon bírom őket, de ezek a hétvégék kellenek majd nekem. Ugyanis mindhárom szobatársam haza fog járni minden hétvégére. Az egyik talán nem mindig-mindig, de a lényeg az, hogy én leszek az, aki a legtöbb időt tölti majd a kollégiumban. És ezt nem bánom. Legalább két napra legyen egy saját rezidenciám - ha már albérletre nem futja... Erről jut eszembe: valószínűleg lesz munkám. Nem nagy szám, a fizetés se sok, de legalább kávék közelében leszek, és nem monitor előtt vagy kint a szélben, fagyban esőben. Persze, még semmi sem biztos, de innen legalább felhívtak és behívtak interjúra, úgyhogy egy kicsit azért reménykedem. És abban is bízom, hogy a rugalmas munkaidőt nem véletlenül írták oda a hirdetés mellé. Valamint, hogy nem akarnak kihasználni, és fogom élvezni legalább egy kicsit. Nem nagyok az elvárásaim, tudom, hogy nem ez lesz életem fénypontja, de valahol el kell kezdeni mindenkinek. Az egyetemmel kapcsolatban: a legtöbb tárgyam rettentően tetszik, ami pedig nem, azt túl fogom élni, ahogy eddig is túléltem őket. Néhányat meg is szerettem közben, úgyhogy most sem vagyok kétségbeesve. A specializációm egyelőre nagyon jónak tűnik, alig várom, hogy még jobban belemélyedjünk a dolgokba, és rám is ragadjon valami abból, amiket a tanáraink oly' nagy buzgalommal adnak át nekünk. Szeretem, hogy a művészet minden területére kitekintünk. Mindig is az volt a vágyam, hogy ezt tanulhassam. Ígértem képeket, de még nagyon kevés van, és azok is elég gyatrák. Amint több dolgot teljesítek a listáról, hozom a bizonytékokat. Mindenesetre, kezdek belejönni az itthoni "tökéletes-kávé" készítésébe. :)

Izland-mániám a tetőfokára hágott...

Christy — 2015-09-06 00:12:47

...és erre tegnap délután jöttem rá, amikor egész egyszerűen fizikai fájdalommal járt volna, ha otthagyom a könyvesboltban a 80%-kal leárazott Izlandról szóló könyvet. Elmartam tehát, most bent lapul az egyik utazótáskámban, amit (különböző családi okok miatt végül is csak) holnap felviszek Budapestre a kollégiumba és lefekvés előtt mindig olvasgatok belőle egy picit. Lassabban fogok vele haladni, mint bármi mással, mert angolul íródott - magyarra még nem fordították le - és iszonyú nehéz lesz kibetűzni azt a sok hosszú és bonyolult nevű földrajzi nevet. De mindent megteszek, hogy minél többet megtudjak kedvenc "kis" országomról. Mondjuk most, hogy így belegondolok, lehet hogy már akkor el kellett volna kezdenem aggódni az agyi épségem miatt, mikor megtanultam, hogyan kell kiejteni és leírni az Eyjafjallajökull-t, vagy amikor Placebo helyett izlandi népzenét hallgattam az Mp3-amon, vagy esetleg, amikor nem tudtam aludni és nem mindenféle fárasztó videót néztem, hanem természet- és dokumentumfilmeket Izlandról. De nevezzük ezt csak fanatizmusnak. Nekem így jobban tetszik. Ráadásul ez nálam nem ritka, így hát nem is meglepő jelenség. Viszont úgy érzem, ez a legújabb - és már elég régóta bennem lakozó - fanatizmusom nem fog egyhamar elmúlni. Komolyan tervezem, hogy megtanulok izlandiul, és minimum egszer az életben muszáj, egyszerűen muszáj eljutnom oda! Így esett tehát, hogy bátorkodtam az oldalamat is olyan külsőbe öltöztetni, ami a belsőmet tükrözi. Egyszerűbb, mint az 1×1, de nagyszerűbb is annál. :) Ja, és hallgassatok már bele ebbe a muzsikába! Én teljesen odavagyok érte.

Hát, akkor kezdődjék!

Christy — 2015-09-03 14:38:43

Holnapután költözök be a kollégiumba, de még neki se álltam összepakolni. Minden szanaszét hever a szobámban, és én csak ülök és alig várom, hogy végre Budapesten legyek. Megmozdulni azonban nehezemre esik. Emellett tök boldog vagyok, mert nagy nehezen, (több nap után) sikerült kikupálnom az órarendemet. Egyelőre baromi sok mindent felvettem, és be is megyek majd az összesre jövő héten, hogy meglessem őket. Viszont, ha négyet leadok (amire nagy az esély), akkor a szerdám és a csütörtököm teljesen szabad, ami ezt jelenti, hogy lazán mehetek dolgozni. Ennyi idővel végre fel is vesznek valahová, mert eddig mindig az volt a problémám, hogy elszórva volt egy-egy szabad órám, és azzal nem is lett volna érdemes nekiállni munkát keresni. Így viszont tegnap már neki is álltam keresgélni, és nem olyan rosszak a kilátásaim - csak kell egy kis szerencse, hogy véletlenül se valami béna helyre küldjem el a jelentkezésem, ahol szivatnak, nem fizetnek ki... Mert ez innentől tényleg a szerencsén múlik. Egyébként nemrég rájöttem, hogy imádok bort inni és vizet prédikálni. Mondom az embereknek a tanácsaim (pl. "ugorj be csak a mély vízbe", "néha muszáj kilépni a komfortzónából", "beszélj csak, néma gyereknek az anyja sem érti a szavát" stb.), közben pedig én nemigen viselkedek úgy, ahogy kéne. Persze igyekszem, de őszintén szólva, még én sem nagyon léptem ki a komfortzónámból, csak ha nagyon-nagyon szükséges volt. Ilyen volt például, amikor Budapestre mentem egyetemre Pécs helyett, ami pedig itt van tőlem egy köpésre (és ez volt életem egyik legjobb döntése). Vagy amikor olyan gimibe mentem, ahol senkit nem ismertem (ez pedig a legeslegjobb döntésem volt valaha). De ezek csak a nagy dolgok. Semmi apróbb dologra nem tudok visszaemlékezni, amikor úgy igazán "beleugrottam volna a mély vízbe". Kivéve részegen - akkor sok hülyeséget, és rendkívül bátor dolgot csináltam, de az nem az én érdemem. Eldöntöttem tehát, hogy nem leszek többé ennyire álszent. Meg fogom tenni azokat a lépéseket, amikre másokat is buzdítok. Kinyitom a szám és elfelejtem, hogy valaha is gyáva nyúl voltam. Muszáj ezt most elkezdenem - talán már így is késő. De jobb később, mint soha, nemde? Bocsánat a sok közhelyért, csak így tudtam kifejezni magam értelmesen. Ezt a szokásomat is el kéne hagynom...

Madárszabadság

Christy — 2015-08-29 23:33:20

Szeretek egyedül várost nézni. Senkire nem kell figyelnem, csak magamra. Hmm... ahogy leírtam ezt a mondatot, egyből beugrott, hogy könnyen meglehet, pont ezért menekülnek előlem az emberek: mert ennyire szeretek csak magamra figyelni. De ebbe inkább nem megyek bele most, nem filozofálni jöttem fel. Igazából csak egy kis helyzetjelentést szerettem volna adni, hogy miket csinálok a napokban. Épp bátyámnál vagyok Ausztriában egy csodás városban, egy csodás hotelben egy nem túl csodás - de annál melegebb - személyzeti szobában. Ő itt él, én pedig befurakodtam egy kicsit mellé. Igaz, per pillanat nincs itt, mert elment bulizni Magyarországra, de holnap jön is vissza. Szerencsére, mert a munkatársa már kezd kiakasztani... szintén magyar, és szerintem kötelességének érzi, hogy engem szórakoztasson. Ami eleinte még nem volt rossz, de kezdem nagyon unni a dumáját. Főleg, amikor bátyámat osztja... olyankor legszívesebben hátat fordítanék neki és otthagynám. De sajnos természetemből adódóan birkatürelmem van, és inkább végighallgatom a dumáját, minthogy bunkón beszóljak neki. Mert egyébként igaz dolgokat mond tesómról, de NEM nekem kéne ezeket kifejtenie. Én egy húg vagyok, akinek a legkedvencebb embere a Földön a bátyja. Azt hiszem, nagyon elkanyrodtam attól, amit eleve írni szerettem volna. Szóval tehát, nyaralok szülők nélkül, lényegében egymagamban, ami egyáltalán olyan rossz, mint ahogy az elsőre hangzik. Akkor megyek el vásárolni, amikor kedvem szottyan, akkor gyújtok rá, amikor épp megkívánom, és tegnap este úgy berúgtunk bátyámmal, hogy a végére ő profilképet cserélt (mondanom sem kell, hogy teljesen vállalhatatlan selfie-t hozott össze), én pedig a pulton ülve társalogtam egy orosszal... németül. Alig tudok már megszólalni értelmesen németül (2 évvel az előrehozott érettségim után), csak úgy megjegyzem. De tegnap este folyékonyan beszéltem. Emellett itt van a strand egy köpésre a szállodától, és tényleg gyönyörű város ez, ahol most vagyok. Ma el is mentem felfedezőútra. Jó néhányszor eltévedtem, lejártam a lábaim, de legalább megvolt a napi mozgás és szaunázás. Mert az egész környék most egy szauna. Viszont kezdek nem idegeskedni miatta. Nem tehetek ellene semmit, nem hibáztathatok érte senkit. Vagyis de, az emberiséget kéne hibáztatnom, de ebbe megint nem megyek bele inkább. Az a baj, hogy túl sok minden kavarog mostanában a fejemben. Olyan dolgok, amik hosszútávon ki fognak készíteni. És most nem az én piti problémáimra gondolok. Féltem persze a saját bőrömet is, de úgy összességében féltem Magyarországot, Európát, mindenkit. Valamit nagyon elbasztunk, és nem tudjuk rendbe hozni. Senki nem elég okos ahhoz, hogy kitalálja, mi lenne a legjobb megoldás ezekben a napokban. A jövőben. Mert szerintem mi már egy disztópiában élünk. Lehet, hogy csak most kezdődik, de valamiért úgy érzem, hogy én meg fogom majd tapasztalni ennek a csúcspontját. Na, tessék. A sok katasztrófafilm, sci-fi - de legfőképpen az egyre aggasztóbb hírek - mit ki nem hoznak belőlem! A következő az lesz, hogy elkezdek politizálni. De azt nem posztolom, ígérem! Majd elfelejtettem: a lehető legkellemesebb iskolakezdést kívánom mindenkinek! :)

Álmoból álomba

Christy — 2015-08-26 16:52:47

Tegnap álmomban írtam egy gyönyörű verset, ilyen szépet én még nem alkottam éberen. Felébredve gyorsan leírtam a szavakat, de aztán újra felébredtem. És rájöttem, hogy álmomban álmodtam meg a legnagyobb álmom: hogy költő lett belőlem. (Ezt most csak úgy, mert tényleg így történt.)

Terveim a 3. félévre - hogy itt legyen nekem emlékeztetőül

Christy — 2015-08-25 21:43:21

Szeretek listákat írni. Az a lételemem. Ha nem írnék listákat, összedőlne a világ. Legalábbis az enyém biztosan. Itt van tehát egy lista arról, hogy miket szeretnék megvalósítani a 3. félévemben. Ahogy elkezdődik ez a bizonyos félév és tudok hozni bizonyítékokat, hogy ezeket végrehajtottam, erre a bejegyzésre hivatkozva mutatok majd képeket is. Csak hogy ne a levegőbe beszéljek. ;) 1. Kreatívan berendezni a szobarészem Ezzel általában nem szokott nagy bajom lenni. Ahogy feleszkábálom a csipke-fülbevalótartóm, a tündéres naptáram és minden kis mütyűrömet, mindenki oda meg vissza van a piciny lakhelyemért. De idén egy kicsit még jobban fel akarom turbózni. Képekkel, újságkivágásokkal, papírdarvakkal, csillámokkal - minden színessel és ízlésessel, amit csak találok a környezetemben. 2. Minél több könyvet venni antikváriumokból Múlt félévben csak néhányszor jutottam el antikváriumba, mert tudtam, hogy ha oda megyek, nem jövök ki minimum hat könyv nélkül. És hát, a pénzemmel okosan kellett bánnom... de most talán egy kicsit több ösztöndíjam lesz, és szeretném jobban elereszteni magam ezen a téren is. Mert a könyvek jó befektetések - még az unokáim is tanulhatnak belőlük, ahogy én is sokat tanultam a nagypapám mini könyvtárából. 3. Összedobni néhány egyszerű kaját és sütit a kollégiumban is Eddig nem igazán vettem igénybe a kolis konyhánkat, csak a nagyon gyors és nagyon egyszerű kaják esetében. De ezen változtatni szeretnék. Kikapcsolódásnak, szórakozásnak is tökéletes lenne az a háromnegyed óra, amit a tűzhely fölött töltenék. És itt legalább nem szobrozna mellettem anyum, hogy mindenbe beleszóljon (akármennyire is sokat segít nekem ilyenkor). Magamnak kell kitapasztalni a dolgokat, csak úgy fogok egyszer jól főzni, sütni... 4. Minden reggel elkészíteni a tökéletes kávét Nagy kávérajongó létemre be kell vallanom, hogy az unalmas hétköznap reggeleken én is egy egyszerű Nescafét dobok össze a kelleténél több cukorral, hogy az illúziója meglegyen annak, hogy egy nagyon finom kávét iszok. A tejszínhabot odaképzelem a tetejére, és már indulok is, nehogy még egy villamost lekéssek. Most viszont alig várom, hogy beszabaduljak az IKEA-ba, vegyek egy tejhabosítót és egy kotyogós kávéfőzőt, hogy minden reggel íncsiklandó kávéspecialitáskat alkossak. Erről feltétlenül hozok majd képeket, mert amúgy imádom fényképezgetni a kávéimat, ha néha napján szépre sikerülnek. 5. Rendszeresen járni színházba, koncertekre (egye fene bulikba is) Na, ez az, amit semmiképp nem akarok elhanyagolni. Ha már úgyis féláron juthatok jegyekhez, bűn lenne kihagyni egy csomó izgalmas előadást. Koncertekre mindig is szerettem járni, de amióta Budapesten vagyok egyetemen, még egyszer sem jutottam el oda koncertre, ami baromi meglepő azt tekintve, hogy hányszor terveztem el. Most októberre viszont már beterveztem a Chelsea Wolfe-ot, és lehet, hogy ha az elsőn túl leszek, bátrabban látogatok el a többire is. A bulik meg... nem is tudom. Lehet, hogy inkább romkocsma-túrák lesznek belőlük. De az sose baj. 6. Tartani az átlagom (vagy legalábbis nem nagyon levinni) A múlt félévi átlagomat tartani majdhogynem lehetetlen, úgyhogy szerintem meg kéne elégednem azzal, hogy nem viszem le nagyon. Nem kéne azért meggebednem ebben a félévben. Sokkal több szórakozást terveztem be, mint tanulást - nem úgy mint ezelőtt. Muszáj egy kicsit kiengednem a gőzt. De persze nem akarom elveszíteni az ösztöndíjam sem, mert az nagyon jól jön egy magamfajta csóró egyetemistának. 7. Nagyon jóban lenni a szobatársaimmal Nem mondom, eddig is jóban voltam velük, de most szeptembertől végre olyanokkal leszek, akiket igazán szeretek, akiket én választottam, nem akikkel összetettek. Remélem, hogy nem romlik meg a kapcsolatunk, és gyakran csinálunk majd közös programokat. Négyen már nem is kéne félni az éjszakai mászkálástól, főleg, hogy négyünk közül én vagyok a legbeszaribb - de azért engem se akarjon megtámadni senki, mert szerintem a két szeme nem maradna az illető ember helyén. 8. Barátokat szerezni más szakokról is, jobban kinyílni Említettem már, hogy ebben az évben sokkal inkább szórakozni szeretnék, mint tanulni. A szorgalmi időszakokban legalábbis. Az új szobatársaim szerintem sokat fognak ebben segíteni, de magamon is segítenem kéne egy kicsit. Szóba kéne állnom a nagyobb előadásokon más szakokról jövőkkel is, hogy tágítsam az ismeretségi köröm. Csak így tudok majd igazán jó emlékeket összeszedni az egyetemi éveim alatt. Most is van pár, de még nem elég. Nagyon nem elég. És szeretnék rengeteg őrült dolgot belecsempészni a még hátralevő egyetemista éveimbe. Az előző olyan gyorsan eltelt, mint egy szempillantás, úgyhogy sietnem kell, nehogy a többi is elsuhanjon mellettem. 9. Állandó munkahelyet találni Egyelőre nem sok fogalmam van róla, milyen munkát szeretnék végezni, de valamit egészen biztosan. Legszvesebben talán egy kávézóban lennék felszolgáló, de hát az élet nem kívánságműsor. A legtöbb hellyel az a problémám, hogy túl sok órát várnak el egy nappali tagozatos diáktól... meg úgy egyébként sem tudom, hogy hol lenne a legérdemesebb elkezdeni keresgélni. Esetleg valakinek nincs ötlete? Mert én pár hónapja nekiálltam böngészni a netet, de nem sok sikerrel jártam. Egy helyről hívtak vissza, ahová be mertem küldeni az önéletrajzom, de az túl nagy felelősséggel járt volna, és túl sok időmet kötötte volna le. Azt egyébként nem is diákmunkaként kellett volna meghirdetniük, de mindegy... a lényeg, hogy valami olyan munkahelyet kéne találnom, ahol a sok agyfárasztás után egy ici-picit pihentethetném az eszemet. 10. Elfogadni, megszeretni önmagamat, hagyni, hogy mások is szerethessenek Nagyon sokan mondták már, hogy előbb önmagamat kell megszeretnem ahhoz, hogy valaki belém szeressen. Mert ha nem vagyok boldog a bőrömben, nem látszik ez a kisugárzásomon, akkor megette a fene az egészet. És én el szeretném ezt érni végre. Magabiztosan akarok leszarni mindent, ami nem tökéletes rajtam. Hisz annyi nem tökéletes lányt látok, akik mégis szerelmesek és boldogok! Sokszor elgondolkodom, hogy ők mit tettek másként, mint én? És legtöbbször arra a válaszra lyukadok ki, hogy valószínűleg elfogadták önmagukat olyannak, amilyenek, és engedték, hogy mások szeressék őket. Ez hiányzik még belőlem. De nagyon igyekszem elérni, hogy ne így legyen. A képes bizonyítékokat szeptember 7.-e után hozom! ;)

Nyaralás a magyar tengerparton

Christy — 2015-08-24 15:11:19

Tegnap délután megérkeztem az 5 napos nyaralásomból, amit Balatonszemesen töltöttünk. Nem volt olyan csodás, mint vártam, mivel néhányan nem jöttek el, akikre számítottunk, de azért még így is nagyon jól éreztem magam. A sátor alja baromi kemény volt, jó időnk nem igazán volt, strandolni nem tudtunk, minden összejött, amit csak el tudtunk képzelni, de még így is sajnáltam, hogy haza kellett jönnöm. A reggeli cappucinók, a délutáni sziesztázások, az esti pia és tánc... hiányozni fognak. Nem voltunk ugyan egy nyüzsgő balatoni városban, de ha nyüzsgést akartunk, átvonatoztunk Balatonboglárra, ahol épp valami fesztivál volt, és ott meg pár óra után emberiszonyunk lett. Ezért is mentünk fel egyszer a gömbkilátóhoz, ahol meg órákig csak hevertünk a fűben és élveztük a kilátást. Az első két este volt a legjobb, utána már kezdtünk fáradni meg bepunnyadni 11-től. De a 20.-ai esti utcabál mindenért kárpótolt. Egy csomó fiatal volt ott, és egy kedves erdélyi srác felkért táncolni, aki aztán hajnalig nem is akart elengedni. De mivel két évvel fiatalabb volt nálam, ráadásul több száz kilométerre él tőlem, a vezetéknevét inkább meg se kérdeztem... Sikerült néhány dologra szert is tennem, amikre szükségem volt, azokat megmutatom nektek, mert muszáj eldicsekednem, hogy milyen olcsón bukkantam rájuk.

Sense8

Christy — 2015-08-18 17:38:36

- én1: Jézusom, ennek tökre Heroesos beütése van! - én2: Neeem, azért az egy kicsit jobb volt. - én3: Másképp volt jobb. - én4: Egy kicsit izgibb és sűrűbb volt. - én5: De azért ez se piskóta. - én6: Csak ne lenne benne ennyi melegpornó... - én7: De hát ezen nem kell meglepődni. - én8: Nem, nem, hisz a Watchowski testvérek agyszüleménye. Először is, szeretném nagyon megköszönni Cannibalnak az ajánlást, én magamtól nem tudom, hogy rátaláltam volna-e erre a sorozatra. Idővel talán igen, de ez most rendíkvül jól lett időzítve - két nap alatt lepörgettem a 12 részt, pont azon a két napon, ami amúgy dög unalomban telt volna el. Megpróbálom megfogalmazni az összes felgyülemlett érzést és véleményt a sorozattal kapcsolatban. Nem lesz könnyű, de igyekszem spoilermentesen tálalni az egészet, hogy afféle kedvcsinálónak is jó legyen a kritikám. Mert meleg szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a sci-fit és nem rémül meg a misztikus dolgoktól sem.

Mondatok, amik megmelengetik egy tinilány szívét

Christy — 2015-08-16 20:02:28

Régebben sokkal több tini és női magazint olvastam, mint manapság. Újabban már csak Favecookon lájkoltam kettőt, hogy azért mégiscsak értesüljek egy-két dologról, legyek képben, ki kivel jár, kivel szakított, meg ilyenek, tudjátok (:D) - néha kellenek ezek a "botrányok" és hírek is, amik egyáltalán nem változtatják meg az életedet, csak elmosolyodsz rajtuk és gyorsan el is kattintasz a rózsaszín keretes az oldalakról, nehogy valaki meglássa, miket böngészel. Nem tagadom az effajta, igazán csajos érdeklődési köreimet. És ma arra kellett rájönnöm, hogy néha igazán hasznos is lehet elolvasni néhány könnyedebb témájú cikket, ugyanis olyanokra bukkantam, amik nagyon kellemesen leptek meg. Erről és erről lenne szó. A bejegyzésem folytatása csak annak lesz érthető, aki elolvassa vagy legalábbis beleolvasgat a cikkekbe, hogy lássa, mi áll bennük. Vagy tudjátok, mit? Olvassátok el inkább figyelmesen! Mert szerintem megéri. Ha esetleg te is olyan lány vagy, aki néha (vagy akár mindig) úgy érzi, vannak rajta plusz kilók, jót fog tenni a lelkednek ez a két cikk. És hadd tegyem hozzá én is a magamét (hogy abszolút motiváló szónoklattá váljon a mondókám). Mint már említettem, másfél hétig nyaralni voltam Erdélyben, ahol rengeteg rokont és régi barátot felkerestünk. És azt tapasztaltam, hogy egyikőjük sem akadt fenn az én súlyfeleslegemen. Jó, nem azt mondom, hogy sok lenne, épp csak annyi, hogy engem zavarjon, amiért pl. nem vehetek meg minden olyan ruhát, amit a próbababán látok. Azt azonban majdnem mindenki megjegyezte, hogy milyen szép a mosolyom, milyen ragyogó az arcom, amikor nevetek, milyen jó, hogy nem hordok több kiló sminket magamon, és azt tanácsolták, hogy maradjak csak ilyen természetes, mert annál szebb nincs. Nem azt a szöveget nyomták, hogy "gyönyörű vagy", mert azért az túlzás lenne (meg azt hagyják is meg a srácoknak). Nem. Azt értékelték, hogy természetes vagyok, hogy nincsenek műkörmeim, piercingjeim, tetoválásaim, ötven fülbevalóm és ehhez hasonlók. Nem mintha elítélném ezeket, félreértés ne essék... na jó, a műkörmök hivatását az emberi testen soha nem fogom megérteni, de ez most mellékes. Mindössze csak annyit próbálok kihozni ebből a zagyvaságból, hogy szerintem egy igazi ember, egy igazi férfi (vagy pasi, ahogy tetszik) nem azt fogja nézni rajtad, hogy hány bordád látszik és hogy átéred-e a két kezeddel a derekad... ha tényleg igazi férfi, akkor le sem fogja szarni az esetleges plusz kilókat, a csöpp narancsbőrt meg talán észre sem veszi. Szeretni fogja, hogy reggel nem ijed meg a sminktelen arcodtól, mert megszokta már azt, és talán az sem zavarja majd, hogy nem vagy tökéletes szoli-barna. Persze nem biztos, hogy igazam van. Én erről az oldalról látom a dolgokat, mert ilyennek szocializálódtam. Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mi lett volna, ha másképp növök fel - nyersen fogalmazva: ha én is szolis-kondis-műkörmös plázacica lennék. De egyrészt el sem tudom magam így képzelni, másrészt nem hiszem, hogy ez akkora probléma lenne. Nem azzal a céllal írtam tehát ezt a bejegyzést, hogy elítéljem az ilyen lányokat, Isten ments! Túl sokan vannak ahhoz, hogy szembe merjek szállni velük... Egyszerűen csak megpróbálok lelket önteni azokba, akik úgy gondolják, hogy olyannak kéne lenniük, amilyenek ők. Amilyeneket a magazinokban látnak. Nem. Járjatok futni, mert az egészséges. Ne egyetek túl sok csokit, mert az tönkreteszi a fogaitokat, és az fájni fog. De ne éheztessétek magatokat, mert az nem egészséges! Ne sírjatok a mérleg felett, rúgjátok csak be a fedelét és hajítsátok ki az ablakon, mert arra nincs szükségetek! Elégedjen meg mindenki azzal, amit adott neki az élet.

Mindenhol jó, de a legjobb az itthoni kávé

Christy — 2015-08-16 12:34:50

Ma reggel, mikor belekortyoltam a saját készítésű, teljesen tökéletes kávémba, csak ez a mondat járt a fejemben. Imádtam Erdélyben lenni, minden rossz ellenére, de másfél hét alatt sehol nem ittam meg egy igazán finom kávét. Csak húztam a számat az összesnél, de természetesen soha nem utasítottam vissza, mert az létszükség. Ráadásul minél többet kellett innom, hogy a dohányzás ne jusson eszembe. Csak egyszer tudtam rágyújtani, amikor elvitt a srác motorozni, és félúton megállt, hogy pihenjek egy kicsit. Akkor megkínált, hogy lazítsak. Nem is csodálom: túl erősen szoríthattam szegényt, nehogy leessen (hah..). No, de persze, nem csak a kávéról van itt szó. A saját ágyamban aludni is felbecsülhetetlen érzés. Kimenni a kutyámhoz, leheverni a fűbe, barackot csenni a szomszédtól - mindez hiányzott azért. De nem sokáig leszek itthon, amit annyira azért nem is bánok. Szerdán indulunk a Balatonra, azután pedig meglátogatom bátyámat Ausztriában, nehogy már egész nyáron hugi-mentes élete legyen, az úgy nem járja. Épp itt az ideje, hogy idegesítsem egy kicsit. Egyébként nagyon gondolkozom, hogy tiszta lappal kéne kezdenem, és új blogot kéne indítanom. Különösebb okom nincs rá, talán csak annyi, hogy rettenetesen szeretnék már végre megváltozni, és úgy érzem, ideje hátrahagyni a múltamat. Nem teljesen persze, de el kéne már tűntetnem ezt a sok-sok régi bejegyzésem valahová. Viszont akárhányszor ezt elhatározom, egyből megakadályoz a lustaság, hogy bármit is megvalósítsak effajta terveimből. Még új kinézetet csinálni sincs energiám, pedig már nagyon unom a mostanit... Egyelőre nem tudom, mi lesz, de számítsatok egy kis változásra, ha nagyra nem is. Meg kell szűrnöm az itteni tartalmat, ez nem kérdés. Csak az, hogy hogyan és mikor.

Éljetek csak, én álmodom tovább

Christy — 2015-08-13 18:31:28

Néha elképzelem, hogy valahol a viágon van egy másik énem, aki átéli mindazt, amit én megálmodtam magamnak. Tegnapelőtt este megint elvitt motorozni a srác, aki két évvel ezelőtt is. Most egy kicsit hosszabb utat tettünk meg és sokszor nagyon gyorsan ment. Annyira gyorsan, hogy azt hittem, mindjárt felszállunk. Egy lyukacsos pulcsi volt rajtam, amin úgy átfújt a szél, mintha nem is lett volna rajtam semmi. Éjszaka volt, de nem fáztam egy csöppet sem. Azt hiszem, az adrenalin alaposan befűtötte a testem. Mikor levettem a bukósisakot, alig bírtam elrejteni a vad vigyorgást, ami útközben egyébként végig az arcomon virított. Nem akartam azért túl lelkesnek tűnni. De valószínűleg még így is észlelte, hogy már nagyon régen nem éreztem magam ennyire jól. Beszélgettünk egy keveset, nevettem a vicces sztorijain, és elhívott egy buliba, ahová aznap este ment négy haverjával. Én persze egyből rávágtam, hogy "Jaj, köszi, de nem akarok én ott zavarni." Még rákérdezett párszor, de szerintem csak udvariasságból. Láttam a barátain, hogy szívesen begyömöszölnének engem is a kocsiba, akármilyen kicsi volt az és akármennyire is sokan voltak - de én ehhez gyáva voltam. Öt 27 éves sráccal nekiindulni az éjszakának egy ismeretlen városban, ráadásul diszkóba... engem nem erre találtak ki. Ehelyett inkább bementem a házba, ahol épp megszálltunk, felnyitottam a laptopom és megnéztem a Sherlock utolsó részét. Mikor befejeztem, és helyet adtam a gondolataimnak, már egy kicsit bántam, és elképzeltem 13 ehetőséget, hogyan alakulhatott volna az estém. Odamentem a tükörhöz és szemügyre vettem magam: a legjobb, legfeszesebb farmerom, egy egész csinos blúz és még a sminkem is majdnem tökéletes volt. Nem úgy néztem ki, mint akit egy pasi kirúgna az ágyából, na. Direkt kicsíptem magam, mert tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy elvisz motorozni. A buliban is ott lehettem volna, és talán még jól is éreztem volna magam. Meglehet, hogy úgy igazán összebarátkoztunk volna és nem csak két évente egy órát beszélgetnénk a jövőben. Akármi megtörténhetett volna, ha nem vagyok ennyire gyáva. Sóhajtottam, grimaszoltam egyet a tükörképemre és inkább elképzeltem még 13 lehetőséget a meg nem történt aznap éjszakára. Azóta persze megbeszéltem már három barátnőmmel, és mindhárom azt mondta, hogy ők se mentek volna el ilyen körülmények között. De azért mégis bánom. Már akkor bántam, mikor kiejtettem a számon azt a szót, hogy "nem". Viszont tudom, hogy soha nem döntöttem volna másképp. Mert én ilyen vagyok. Álmodom az életem, ahelyett, hogy élném az álmaimat.

Rángatnak, s csak néha élvezem

Christy — 2015-08-09 21:50:21

Egyedül surrantam be az erdő sűrűjébe, nem akartam, hogy bárki utánam jöjjön. Csendre vágytam, csendre, amit csak ott tapasztalhatok meg. Körülnéztem. Elöntött a boldogság, a nyugalom, az érzés, hogy én itt vagyok otthon. Alig tudtam rávenni magam, hogy visszamenjek a hőségbe és a zajba... Bocsánat, hogy nem jelentkeztem mostanában, de már szerda óta nyaraláson vagyok, és Wifit alig találtam valahol, amikor pedig mégis, csak a legfontosabb dolgokat tudtam megnézni. Most se tudom, mit írjak, csak gondoltam életjelt adok. Itthon vagyok Erdélyben, látogatjuk a rokonokat, ami nekem nem nagy élvezet ugyebár - de ki kell bírnom. Még egyszer utoljára bevállaltam ezt a családi nyaralást, mert a nagymamámat is valószínűleg most látom utoljára, de az biztos, hogy többet nem jövök. Közel sem láttam még mindent Erdélyből, de többet nem csábulok el. Majd eljövök, ha lesz jogsim. Mert én ezt már alig bírom. Legszívesebben falra másznék, akárhányszor megkérdezik a rokonaim, hogy "Egy ilyen szép lánynak miért nincs még barátja?". Hát, mit tudom én, ne tőlem kérdezzék. Este, amikor időm van és egyedül vagyok, Sherlockot nézek. Teljesen odavagyok érte. Nem gondoltam volna, de élvezek egy krimit! Mondjuk ez nem egy átlagos krimi, azt meg kell hagyni. Percenként horkantok fel, mert próbálom elfojtani a nevetést, és minimum 20 percenként ámulok el, olyan meglepetéseket okoz ez a sorozat. Elképesztő. Ilyen jót már régen nem láttam. Eddig ellenálltam neki, mert nem igazán voltam oda a színészért sem, de most már bánom, hogy ennyi ideig kimaradt az életemből. Mondjuk sebaj, így legalább nem kellett a részek között annyit várnom. Bár, hamar be fogom fejezni a harmadik évadot is, aztán bővítem a tábort, akik könyörögnek a negyedikért. Most is megyek, megnézek egyet, mert már furdal a kíváncsiság, mi hogyan történt. Az ember nem elég okos, hogy akár csak tipjjei is legyenek...

Beletörődés

Christy — 2015-08-02 21:47:08

(Csak az ovassa el, aki nem akar utána pszichológushoz küldeni. De le kellett írnom, ami a fejemben volt.) Csak egy álom volt, mégis annyi mindent elárult rólam. Reggel, mikor felébredtem, csak mosolyogtam magamon. Nem hittem el, hogy ennyire nem hatott meg a saját halálom. Akkor is, ha igazából meg sem történt. Gyűlölöm a krimiket, egyszerűen nem tudok végignézni egyet sem. Mostanában viszont muszáj volt nekiállnom egynek, mert semmi értelmes sorozatot nem találtam. Ennek az eredménye pedig az lett, hogy azt álmodtam, valakik meg akarnak ölni, én menekülök, de végül elkapnak és lelőnek. Pár másodpercig csak néztem rájuk, majd összerogytam. És akkor csak vártam. Vártam, hogy előtűnjön a mennyország. Olyannak képzeltem, mint ahogy azt ábrázolni szokták: csupa fény, tele felhőkkel és napsugarakkal. Vártam, hogy kinyitódjanak az arany kapuk és beléphessek rajta. Elterveztem már mindent, nem nyugtalankodtam, nem zavart, hogy vége a földi életemnek, sőt. Örültem, hogy végre elkezdődhet az új, az igazi, a boldogsággal teli. Kíváncsi voltam és izgatott. El is felejtettem azt a sok-sok embert, akiket a Földön hagytam. Csak vártam, vártam, vártam és vártam. Aztán álmomban rájöttem, hogy mégsem haltam meg. Kinyitottam a szemem és egy csöppnyi fájdalmat éreztem a jobb mellem felett. Még csak nem is véreztem, fel tudtam állni a földről. Üres volt a szoba. És én nem örültem, hogy felébredtem. Az egész épület üres volt, ahol pár perccel előtte még rohantam felfelé. Mentem előre, mint valami zombi, a világomról nem tudtam, és csak az járt a fejemben, hogy "itt lett volna az ideje, meg kellett volna halnom, hisz lelőttek!". Mikor a valóságban is felébredtem, a mellkasomhoz kaptam - egy csöppet sajgott, de nem tudom, mitől. Valószínűleg ez az apró fájdalom okozhatta ezt az álmot. Meglepett, ugyanakkor érthető is. Olyan világról álmodozom, ahol minden csodás, a vágyaim teljesülnek, nincs bűnözés, gyűlölködés, csak szeretet és szépség. És ha arra kerül a sor, nem leszek kétségbeesve, hogy itt kell hagynom ezt a romlott világot. Mert sokkal gyönyörűbb vár rám...

Egyedül a tömegben

Christy — 2015-08-01 22:28:37

Tegnap menekülőre fogtam. Menekültem önmagam elől. Nem akartam azt, aki vagyok. Inkább mássá tettem magam a szemfestékemmel, a rúzsommal és a nem kis mennyiségű alkohollal. De valahogy mindig kibukik belőlem az igazság. Véletlenül mindig megtöröm egy kicsit a felszínt, aztán könnybe lábad a szemem, és az emberek nem értik, mi a bajom, én meg csak azt szajkózom, hogy "nem, én ezt nem akartam, én nem ezt akartam". Kirángatom magam a karjai közül és futok. De most már előle, többé nem magam elől. Mert így vagyok önmagam. Egyedül.

Egy biztos pont a jövőmben

Christy — 2015-07-30 07:23:54

Chelsea Wolfe - A38 Hajó - november 14. Nem kérdés, hogy ott leszek-e. Kár, hogy egyetlen barátom szereti rajtam kívül, neki meg köze sincs Budapesthez. De akkor is elrángatom. Ezt most nem hagyhatom ki, mint a múltkorit. Egyszerűen muszáj ott lennem. Nem kérdéses. Már be is jelöltem abban a nyamvadt eseményben, hogy pittyegjen nekem, ha változás van. Mert ez most tényleg kihagyhatatlan. Ha kell, elmegyek egyedül. De akkor is ott leszek! :D

Tenni és venni valók a nyárra

Christy — 2015-07-26 21:31:18

Igaz, már túl vagyunk a nyár nagy részén, de nekem csak most jutott eszembe, hogy összehozzam a szokásos kis kívánságlistámat, ami minden évszakban esedékes nálam. Úgyhogy jöjjenek csak azok a kívánságok! 1. A lehető legtöbbet olvasni Jövő hétfőn utazunk el a szüleimmel két hétre, ami azt jelenti, hogy a napom nem kizárólag munkából és délutáni agyrohasztásból fog állni (ami rendkívül fontos volt ebben a hónapban), hanem napi 10 óra város-, vidék-, család-, barát "nézésből" és napi 2 óra olvasásból. Ma már ki is vettem a könyvtárból egy tucat könyvet, amikre sok mindent mondhatnék, csak azt nem, hogy agyrohasztóak. Kizárólag klasszikusok és kortársak - pont amire szükségem van ezen a fülledt nyáron. 2. Sok időt tölteni a természetben Ha már Erdély, akkor medve, ha már medve, akkor erdő. Erdő, erdő, erdő. Sötét, hideg, nyirkos erdő. Erre vágyom az év minden szakaszában. Nem csak ilyenkor nyáron, amikor egy kis községben tengetem unalmas napjaimat, de a tanév közben is, amikor villamosról metróra, metróról buszra szállva jutok el egyetlen célhoz. Ki kell használnom ezt a két hetet, és a lehető legtöbbet szeretnék az érintetlen erdőkben mászkálni. 3. Egy igazán badass fürdőruha Amióta szemem elé került ez a kép, csak ilyen fürdőruhára vágyom. Úgy érzem, ebben vagy valami hasonlóban érezném magam igazán jól. Ez legalább egy kicsit fel is fedne valamit a személyiségemből, és nem csak a testemből. Mert amúgy a falatka bikinik nem az én stílusom. 4. Kreatív profilkép Ha már az önkifejezésnél tartunk: elegem van a béna szelfikből. Az összes olyan unalmas már! És ezt nem azért mondom, hogy leszóljak bárkit is. Hisz nekem is egy tök átlagos szelfi a profilképem - de ezen épp ideje változtatni. És ehhez nem lenne szükségem semmi másra, csak egy kis kézügyességre, hogy alkossak valamit a szemhéjtussal és a hegedűmre. 5. Star Wars-os kiegészítő Újabban egy ilyen gyűrű vagy egy "sith happens"-ös póló minden álmom! Imádnék ezekben feszíteni. Szokásom, hogy rendesen meglepem a fiú ismerőseimet, mikor közlöm velük, hogy hatalmas Star Wars rajongó vagyok - de mire elérünk odáig a beszélgetésben, gyakran eltelik egy fél év is. Így legalább hamar megtalálnánk a közös témát. Na meg mennyire cuki már ez a gyűrű, de most komolyan... ránézek és elolvadok. Egyszerűen imádom R2D2-t! 6. Még jó néhány görbe este a haverokkal Az idei nyár ebből a szempontból még elég gyér, de az vigasztal, hogy augusztus végén öt napig a Balatonon leszünk, ahol természetesen nem kíméljük a májunkat meg a tüdőnket sem. Nagyon nagy szükségem lesz a viccesebbnél viccesebb emlékekre, amikor majd a tankönyvek felett gubbasztok a következő vizsgaidőszakban. 7. Kitalálni, milyen sminkek illenek hozzám a legjobban Mostanában elég sokat kísérletezek különböző színű és fajtájú szemhéjtusokkal és rúzsokkal, de még mindig nem döntöttem el, hogy mik lennének a legmegfelelőbbek az arc-, szem- és hajszínemhez. Oké, valami barnás, bronzos, de hogy pontosan milyenek, az még előttem is rejtély. 8. Szerezni egy hatalmas nyakláncot Mindig csak irigykedem, amikor valami ehhez hasonlót látok lányokon, de én általában a boltokban vagy nem találok semmi ízléseset, vagy ott kéne hagynom a fél vagyonomat egy aránylag szép darabért. Bezzeg az interneten folyton ilyenekbe botlok. Azt hiszem, el kéne kezdenem eBay-ről rendelni... legalább többet nem nyafognék ennyit különlegesebb, egyedibb dolgok után. 9. Írni valami értékeset Rég nem írtam már semmit masszív nyafogáson kívül, márpedig épp itt lenne az ideje. Egyik nap ugyan nekiálltam egy novellának, de már előre tudtam, hogy egy lapos kis sztori lesz belőle, igazi tanulság vagy mondanivaló nélkül, úgyhogy hamar abba is hagytam. Viszont nagyon szeretném már, hogy jöjjön az ihlet és végre valami olyat írjak, amire méltán lehetek majd büszke. Amit majd felolvashatok egy kreatív írás órán, és amit megdicsérnek majd. Ami majd végre nekem is maximálisan tetszeni fog. 10. Elkezdeni élni... Nem csak nekem tűnt fel, hogy nincs életem. Itthon folyamatosan a fejemhez vágják vagy burkoltan - hogy abból nekem kelljen kikövetkeztetni, hogy a nyomorúságos szociális életemre céloznak - vagy egyszerűen csak közlik velem, hogy "nem csoda, hogy itthon ülsz, és senki nem megy veled szombat este, hisz az összes barátnődnek van barátja, akivel tud lenni". Nagyon jól szokott esni. De sajnos ez a fájdalmas igazság, nem tagadhatom. Egy mókuskerékben ragadtam: nem tudok kimozdulni, hogy ismerkedjek, így nem is tudom kilendíteni az életemet a szokásos kerékvágásából, és esélyt sem adok senkinek arra, hogy boldoggá tegyen. Én juttattam ide saját magamat, senkit nem hibáztatok. És nekem is kell ebből kilábalnom. Csak egyelőre nem látom a kiutat.

Csak egy újabb idegen, de még mindig nem Ő...

Christy — 2015-07-25 21:17:15

Szerdán Dreamyvel (szintén egy fantázianév, amit 14 évesen adtam a második legjobb barátnőmnek) elmentünk bulizni, mert már elegünk volt abból, hogy itthon ülünk, eljárunk dolgozni, de konkrétan sehogy sem halad előre az életünk. Egyikőnk sem várt túl sokat az estétől, igazából elég pesszimistán álltunk hozzá, tekintve, hogy csak ketten mentünk. Hétköznap végképp nem tudtunk összeszedni senki mást - akármennyire is nyár van, ez még most sem működik. Már az első óra után érezni lehetett, hogy ha valamelyikünk nem tesz valami drasztikusat hamarosan, kudarcba fullad az egész este, mert csak üldögéltünk és iszogattunk a kedvenc pécsi romkocsmánkban, és egyre furább témákról beszélgettünk. Aztán egyszer csak a semmiből ott termett az asztalunknál az a két srác: a rózsaszíngatyás és az inges. Először rám próbált nyomulni a rózsaszíngatyás, de voltam már annyira szókimondó két pohár rosé után, hogy közöljem vele, nemigen szoktam szóbaállni rózsaszíngatyásokkal, úgyhogy hamar átpártolt Dreamyhez. Én pedig elkezdtem beszélgetni a sokkal ígéretesebb ingessel. Jó ötletnek tűnt, és végül is nem bántam meg, hisz meghatározta az egész éjszakámat ez a döntés. Gondolom nem meglepő, hogy pár órán belül már a karjaiban tartott, egy olyasmi megszólalásom után, hogy "Csinálj, amit szeretnél!". Én pedig örültem, hogy az ő első gondolata is az a csók volt. De sajnos (?) ez volt az utolsó meghitt pillanatunk, mert szinte egyből ott termett Dreamy, hogy közölje, lerázta a rózsaszíngatyásat, és ha még mindig akarok, el kéne menni abba a klubba, ahová egyébként terveztük. Hát, oda nem jutottunk el, "hála" a nem kis mennyiségű vodkának, amit megitattak velem. Még soha nem akadályozott meg alkohol abban, hogy tovább bulizzak - maximum másnap vagy már csak az este végén voltam rosszul tőle -, de most muszáj volt lemondanom a félig orosz ingesről és az estéről, amit vele tölthettem volna. Meg úgy összességében az alig elkezdődő ismeretségünkről is, mert nem jegyeztem meg a vezetéknevét, és én sem említettem a sajátomat. Az este tanulsága tehát: kereshetek és még találhatok is valakit, aki tökéletes lenne arra, hogy elfeledtesse velem Őt, de hamar szem elől veszítem, mert megpróbálom játszani a teljesen független nagylányt, akinek meg sem kottyan néhány pohár vodka, és aki tiltakozás nélkül engedi, hogy megcsókolják. De az az igazság, hogy még mindig ugyanaz a nyávogós és tehetetlen kis hülyelány vagyok, aki minden éjszaka lefekvés előtt Rá gondol, és még a legkedvesebb, leghelyesebb srácnak is azt osztja, hogy valószínűleg soha nem fogja elfelejteni azt a bizonyos valakit, aki miatt megint ilyen mélyre süllyedt.

Jó dolog nyíltan beszélgetni - de én inkább játszom a megközelíthetetlen dívát

Christy — 2015-07-22 16:49:33

Sokszor kerültem már elég furcsa helyzetbe, amikor barátnőimmel szóba került, hogy ki mikor, hol, mennyit, kivel és hogyan szokott szexelni. Ilyenkor én általában csak hallgattam és halványan mosolyogtam - egyszóval, próbáltam ott sem lenni. Ezek az alkalmak még annyira nem is voltak kellemetlenek, könnyen elviseltem őket, hisz jól ismertem a lányokat, tudtam, hogy szeretik a barátukat és hogy ez végülis egy teljesen természetes beszélgetés kéne legyen barátnők közt a 21. században. Az már más kérdés, hogy én soha nem szerettem volna a 21. századba születni, és soha többet nem szeretnék ilyen beszélgetésekben részt venni - de oké, elfogadom, hogy kell ez. Régen a nők pont emiatt a prűd hozzáállás miatt voltak boldogtalanok: nem tudták, hogyan tehetnék élvezetessé együttlétüket a férjükkel - manapság pedig minden újságban és online felületen garantáltan szembejön az emberrel egy olyan kaliberű cikk, hogy "10 tipp, hogyan tedd jobbá a szexet". Állítólag egy kezdő újságírónak ilyesmi cikkeket kell írnia jó pár évig, ezért is van velük dugig minden. Egyébként részben ezért mondtam le erről a szakmáról. Mert én nem... egyszerűen nem akarom ezeket a dolgokat kimondani, leírni, megosztani másokkal. Ha információt szeretnék bármi ilyesmiről, inkább támaszkodom a közeli barátnőimre vagy akár a szépirodalmi olvasmányaimra - aki olvas, pontosan tudja, hogy szinte minden könyvben előfordul szexjelenet, amit részletesen le is írnak. De ott igazából pont a helyén van, főleg egy realista regényben. Legyenek csak ott, mert a szex tényleg az életünk része, amit nem lehet és nem is kell eltusolni. Ennek azonban még nem kéne azt jelentie, hogy egy teljesen hétköznapi beszélgetési témának kéne lennie, és hogy a médiának mindenhol ezt kéne közvetítenie felénk. Manapság már nem átallnak berakni egy óvszer-reklámot főműsoridőben egy milliók által nézett csatornán - olyan szöveggel a háttérben, amit én nem szívesen osztanék majd meg a leendő 4 éves kisgyerekemmel. Ami miatt az egészet elkezdtem írni, amiért kitört belőlem ez a szóáradat: ma délelőtt a munkahelyemen leültünk egy kicsit beszélgetni, mert épp olyan munkát végeztünk, amivel elvonulhattunk egy sarokba, és még csak nem is kellett annyira koncentrálnunk, hogy ne beszélhessünk közben. Én később csatlakoztam a két lányhoz, de mikor leültem közéjük, már éreztem, hogy olyanról van szó, amiben én nem szívesen veszek majd részt. Finoman jeleztem is a telefonom babrálásával és az ásításokkal, hogy igazán elkanyarodhatnánk már a témától, mert abszolút nem érdekelt két majdnem vad idegen szexuális élete, de nem akartam azért bunkó lenni. Egyedül annak örültem, hogy nem kérdeztek rá, nekem milyen. Hihetetlen, hogy mennyire nyíltan és őszintén tudtak a nemi szervekről beszélgetni, amikor igazából akármelyik pillanatban odaléphetett volna hozzánk akár a polgármester is... én viszont csak csücsültem, és próbáltam láthatatlannak tűnni. A neveket igyekszem elfelejteni, amiket említettek, a fejemben akaratlanul is felvillanó jeleneteket pedig nagyon is sürgősen szeretném elásni magamban. Mert én erre nem voltam kíváncsi. Lehet, hogy túlságosan is prűd vagyok, de egyszerűen én nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen intim témát a munkahelyemen két, épp hogy csak ismerőssel megvitassak. Mármint, elképzelni most már tudom, de megvalósítani nem szeretném soha. Akármennyire is kétségbe leszek esve, inkább hagyom ezeket a témákat a legközelebbi barátnőimre. Mert másra nem tartozik - legalábbis az én véleményem szerint. Vagy ez manapság már normális? El kéne fogadnom, hogy a 21. században élek? Ti mit gondoltok erről?

A fenébe is, nekem idén a Balaton lesz a Riviéra!

Christy — 2015-07-20 22:31:51

Soha nem voltam oda különösebben a "magyar tengerért", nem értettem, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Miután pedig láttam az olasz tengerpartot, végképp nem tudtam értékelni, a kettőt egyszerűen nem tudtam egy napon sem említeni egymással. De a véleményem megváltozott, mikor elmentünk egyszer Siófokra, és nem egy iszapos, homokos, szürke részen tapicskoltam a derékig érő vízben, mint azelőtt, hanem tényleg majdnem úgy éreztem magam a szépséges kék hullámok között, mintha csak egy tengerben úszkálnék. Persze, meg sem közelít egy tengerpartot - akármennyire is meleg- és napsütés-ellenes vagyok, még én is elismerem, hogy azok gyönyörűek (bár az izlandi fekete homokos tengerpart lehet a leggyönyörűbb) -, de hadd fogalmazzak így: egy átlagfizetésű magyarnak éppen jó. Egy csóró, alig valamit kereső egyetemistának meg tökéletes. Főleg, ha nem a szüleivel megy, hanem a barátaival. Mert ez itt a lényeg. Idén is megyünk haza Erdélybe, és én imádok otthon lenni, hegyet mászni, és szamarakat simogatni, vagy éppenséggel sétálgatni (esetleg motorozni) a városban, ahol születtem, vagy a faluban, ahol pici koromban éltem - de nem lesz olyan felhőtlen a boldogságom, mivel a szüleimmel leszek. Félreértés ne essék, nagyon szeretem őket, de szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy milyen mértékben le tudnak fárasztani, ki tudnak akasztani, szét tudnak szedni két hét alatt. Félig álom, félig rémálom lesz az a két hét - ehhez mindig így állok hozzá, és eddig mindig be is teljesült ez az elvárásom. De, ami vigasztalni fog: miután megérkeztünk, majdnem egyből csomagolok és megyek Balatonra két barátnőmmel, és két (vagy három) barátommal. El se hiszem, hogy ezt idén nyáron VÉGRE össze tudtuk hozni, már szinte egyáltalán nem reménykedtem benne, hogy sikerül, de ma este elvileg megbeszéltünk mindent. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogy milyen piákat veszünk, milyen bikiniben flangálunk, meddig bírjuk szusszal éjszakánként és részemről, hogy hány 100 faktoros naptejet kell majd beszereznem. Még az sem fog elkeseríteni, hogy 5000 fok lesz, és az első strandolás során valószínűleg rákvörösre sülök. Az alakom miatt egy kicsit aggódok, ahogy ezt minden lány teszi, de már majdnem egy hete elkezdtem tenni érte, és az egész napos izomláz remélem jel arra, hogy ér valamit. De ha nem is fog érni semmit, az sem katasztrófa... nem vőlegényt akarok ott találni. Csodás helyeken fogok járni idén nyáron is, de úgy érzem, egy balaroni naplemente vagy éjszaka lesz majd a legszebb élményem ebből a szünetből. Felszabadulhatok végre, mert olyanokkal leszek, akiket imádok, akikkel a legszebb éveimet töltöttem a gimiben, akik előtt megmutathatom önmagam, és nem kell bújkálnom. Soha, soha, soha nem vártam még ennyire nyaralást! Öt nap tömény élvezet... Gyere már augusztus 19!

A legcsodálatosabb ország: Izland

Christy — 2015-07-17 19:01:22

Nem tudom, említettem-e már, hogy évek óta oda meg vissza vagyok Izlandért, az ott levő gleccserekért, gejzírekért, vulkánokért, hegységekért stb... A legeslegcsodálatosabb ország lehet a Földön. Még soha nem jártam ott, de minden vágyam, hogy egyszer körbeutazzam az egészet, sarki fényt fotózzak és elsétáljak egy működő vulkán mellett. Semmire nem vágyom ennél jöbban. Esetleg még arra, hogy ott találjam meg az Igazit, és ott éljem le az életem. De beszéljenek helyettem inkább a képek, én szavakkal úgysem tudnám kifejezni ezt a sok gyönyörűséget.

Visszatérő probléma: én

Christy — 2015-07-16 13:45:17

Nekem általában hetek, hónapok, sőt, néha évek kellenek, hogy megtaláljam a helyem egy közösségben. Eközben nem vagyok feltétlenül egyedül, de még nem érzem magam egészen jól, nem tudok önmagam lenni, nem merem megmutatni az igazi arcom. Nem tudom, mitől félek ilyenkor. Nem arról van szó, hogy az új ismerősök még nem érdemlik meg az igazi valómat, azért nem fedem fel előttük - egyszerűen csak meggátol valami attól, hogy levegyem a maszkot. Így tehát egy - szerintem legalábbis - végtelenül unalmas, de persze mindig mosolygó, viccelődő és kedves lányt látnak az emberek, mikor rám néznek. A legtöbb ember. Akik nem ismernek. Így van ez a mostani munkahelyemen is. Két - nálam csak egy évvel fiatalabb - lánnyal dolgozok, velük vagyok minden hétköznap, de még mindig nem érzem, hogy elengedhetném magam. Ők már tök jól elvannak egymással, csacsognak, nevetgélnek... és annyira irigylem őket! Én miért nem tudok ilyen gyorsan barátkozni? Pedig olyan egyszerű lenne az életem! Hamar szereznék mindenhol új barátokat, nem kéne csak a régiekre támaszkodnom, nem csak ők lehetnének az esetleges bulizó pajtásaim, hanem minden egyes négyzetkilométeren akadna legalább egy. Nem ülnék itthon péntek este, azon bosszankodva, hogy már megint nem ér rám senki. Bárcsak egy varázsütésre megváltozhatnék, elengedném minden gátlásomat, és az a lány lehetnék, aki kiskoromban szerettem volna lenni. Mert ha a kicsi énem megismerné a mostani énem, elsírná magát, hogy "mégis mi a francot rontottam el?". És válaszolni a mostani énem sem tudna rá. Egyszer valamiért bezárkóztam, és azóta csak nagyon ritkán nyílok ki mások előtt. Ez talán akkor kezdődött, amikor elkezdtem olvasni, és más világokba repítettem a képzeletem. Elfelejtettem közben, hogyan működik a való világ. Mikor nem akadt senki, belemenekültem az álmaimba, és egy idő után sokkal jobban éreztem magam egyedül, mint társaságban. Sokszor még most is így van ez. Talán egyszer valaki megváltoztat. Vagy egyszerűen csak elfogad olyannak, amilyen vagyok. A másik lehetőség pedig az, hogy a maszkot szereti meg, és ezért többet le sem vehetem azt. De ennek nagyon nem örülnék.

Én megbocsátok az ELLENEM vétkezőknek

Christy — 2015-07-12 20:47:49

Világéletemben azt hittem, hogy én egy megbocsátó és türelmes, szerető, abszolút keresztyén neveltetésű lány vagyok, aki szinte senkit nem tudna gyűlölni. Hisz soha senkit nem is tudtam úgy igazán magamra haragítani, soha senki nem tudott nekem olyan nagyon ártani (szándékosan), hogy én nekiálljak utálkozni, és örök haragot fogadni. Nem volt még arra szükség, hogy valaki elém álljon, és nyíltan bocsánatot kérjen. Ez persze annak tudható be, hogy még nem igazán kezdtem el élni, a barátaimat meg nagyon megválogatom, eleve nem állok le olyanokkal, akik vérig tudnának sérteni vagy olyan károkat tudnának okozni a lelkemben, amik megbocsáthatatlanok lennének (bár tudom, ez előre nem látható). Ezzel magyarázom tehát, hogy mindeddig nem éreztem perzselő gyűlöletet senki iránt. Én mindig meg tudtam bocsátani mindenkinek. Eddig. Ma kellett rájönnöm, hogy ha én valakit gyűlölni fogok, az nem azért lesz, mert nekem ártott. Vagyok olyan butuska, hogy mindent elnézzek valakinek, akit szeretek. De ha valaki a bátyámnak árt, ha őt bántja, ha őt teszi szomorúvá... akkor legszívesebben kitépném a nyelőcsövét a helyéről (minden lelkiismeret-furdalás nélkül), és mosolyogva dugnám vissza a torkán. Bocs. Kitört belőlem. De ez akkor is borzasztó. Rosszabb látni a bátyám szenvedését, mint a sajátomat átélni. Valahogy így érezhet egy anya a gyerekével kapcsolatban. De ez mintha egy kicsit még több lenne. Ez a testvér-dolog nálunk nagyon erős. Legtöbbször imádom, hogy ennyire kötődünk egymáshoz, de ilyenkor elviselném, ha nem táplálnék ennyi empátiát iránta. Vagy nem is tudom. Ezt is át kell élni. És csak az tudja, aki rendelkezik testvérrel. Testvér. Két nyers, biológiai hangzású, rövidke szó, ami összetéve mégis az egyik legszebb szót alkotja, ami létezik a magyar nyelvben. Mondtam már, hogy extra szentimentális tudok lenni, ha a bátyámról van szó? Ha még nem, most rájöhettetek.

Egyetlen dedikált könyvem végre elolvastam

Christy — 2015-07-10 22:38:23

Kritikát szerettem volna írni erről a könyvről, de az az igazság, hogy túl nagy falatnak éreztem. Eleve egy bő lére eresztett családregényről van szó, amiről pont olyan kínkeservesen állnék neki írni, mint ha csak a Száz év magányról lenne szó... az egyik tanárom abból doktorált, és úgy érzem, én is írhatnék a Mellettem elférsz-ből jó 20 oldalt, ha nem többet. Így inkább nem fárasztok ezzel senkit (magamat sem), hanem csak leírom néhány érzésem, benyomásom a regénnyel kapcsolatban. Egy irodalmi esten hallottam először Grecsó Krisztiánt beszélni, és nagyon szimpatikussá vált a fiatal szerző. Annyira, hogy képes voltam rögtön - a műveit nem ismerve -, megvenni ezt a könyvét és dedikáltatni vele. Már épp ment volna el, amikor odaértünk hozzá egy barátnőmmel, de megállt, elbeszélgetett velünk és semmi probléma nélkül aláírta a könyvünk. Ez lassan két éve volt, de csak most vettem a kezembe a regényt. És nem bántam meg. Minden alkalommal, amikor kinyitottam, magába szippantott és teljesen megbénított, annyira, hogy órákig nem voltam hajlandó kikelni az ágyból vagy felállni a székből. Jó pár alkalommal mosolyodtam el egy-egy abszolút igaz megállapításnál vagy egy jellemzően magyar felfogású kijelentésnél. Imádtam, hogy a fele Budapesten játszódott, olyan helyeken, ahová oda tudtam magam képzelni, mert ismerem azokat, sokszor jártam már azokon a tereken, utcákon. Főleg az a bizonyos jelenet a Vígszínház előtt - na, azt olyan pontosan magam elé tudtam képzelni, mint még soha semmit. Ezért (is) szeretem mostanában a kortárs magyar prózát... olyan elevenné válik a szöveg az ismerősségtől, hogy sokkal jobban tudom élvezni, mint bármi mást. A kisebb történetek ugyan nem mind voltak teljesen magával ragadóak, de ahogy haladt előre a cselekmény, egyre csak jobbak és jobbak követték egymást, a legutolsó és talán legfontosabb sztori pedig már rettentő szép és elgondolkodtató volt. Közben folyamatosan zajlott a főszereplő élete is a jelenben, de a végére annyira átitatott mindent a múltja, hogy már egy lépést sem tudott megtenni anélkül, hogy ne jusson eszébe valami történet vagy tanulság az őseitől. Megható volt, hogy ennyire érdekelte a családja múltja, ami egyben az ő múltja is. Mert ugye a mi történelmünk sem a születésünkkel kezdődik. Néha csak pislogtam a posztmodern írói kellékeken, de egy idő után megszoktam pl. az időben ugrálást, a végére pedig teljesen belejöttem az ilyen fajta olvasásba és azt hiszem, a logikát is felfedeztem benne. Szerettem az írásmódot, a szavakat, amiket használt, a hangulatot, amit lefestett, a néha már-már zavarbaejtően erotikus részeket is, ami amúgy abszolút a Száz év magányra emlékeztetett (sok más dologgal egyetemben), és úgy összességében a cselekményt. Nem volt olyan hű, de tökéletes, nem lett életem legjobb olvasmánya, de azért bátran ajánlom mindenkinek, akinek kell egy kis emlékeztető, hogy ne csak magával foglalkozzon, ne csak magából induljon ki önmaga megismerésében, hanem nyugodtan nézzen hátra is, figyelje meg a géneket - mert azok nem csak a múltadat, hanem a jövődet is meghatározzák.

Kezdenék, de nem megy

Christy — 2015-07-09 22:06:08

Valami mindig megakadályoz abban, hogy elkezdjek élni. Vagy valaki... aki legtöbbször én magam vagyok. Pedig próbálkozom, Isten a tanúm, hogy én mindent megpróbálok, ami tőlem kitelik. De egyszerűen nem megy. Bármivel próbálkozom, kudarcba fullad. A szociális életem romokban hever, lassan a hamvait söpörhetem össze, amik a könnyeimmel keverednek majd össze. Csúnyán fog kinézni. A jelenlegi állapotomat bevallani másoknak megalázó. Főleg a bátyámnak, aki világéletében társasági ember volt, soha nem akadt azzal gondja, hogy hová menjen el bulizni a hétvégén. Ez mindig ment neki. Én meg képtelen vagyok összehozni egy tisztességes ivászatot. Értem én, hogy nyár van, és mindenki szétszéled, de ez már szinte röhejes. Már majdnem július közepe van, és nekem ez az egyetlen hónapom van, amikor itthon lehetek, amikor a pécsi barátaimmal bulizhatnék, de nem, "tegyük át jövő szombatra". Csodás. Várhatok még egy hetet, számolhatom még egy hétig a napokat, az órákat, a perceket, amikor végre nem kell egyedül maradnom a gondolataimmal. Már a zene sem tud megnyugtatni, a könyvek sem repítenek más világba, így belekezdtem a Once Upon a Time-ba, hogy az terelje el a figyelmem. Viszont az néha annyira keserves és NEM mese, hogy az is felidegesít néha. Amellett, hogy imádom, mert rettentő kreatív és fantáziadús. Ma nekiálltam sütni is, miközben maxon hallgattam a Three Days Grace legújabb albumát, amit egyébként kezdek megszeretni. Eddig elvből utáltam, mert ugye már nem Adam az énekes, de azért egész jól lehet tombolni rá - vagyis sütögetni. Ez jut egy befordult, megkeseredett majdnem 20 éves lánynak. De legalább a süti finom lett... Hjajj... sajnálom, hogy semmi értelmeset vagy idevalót nem tudok írni, alkotni, de mint azt lefestettem, nem nagyon zajlik az életem. Ha változás történik, szólok.

Az alteregóm kitörni készül?

Christy — 2015-07-07 15:54:24

Reggel 8-ra szoktam munkába menni. Reggel háromnegyed 7-kor kelek. Ma reggel felkeltem 6-kor, mert rezgett a telefonom, ami azt jelenti, hogy kaptam egy emailt. Úgy emlékszem, hogy egyből visszaaludtam, miután megnéztem, mi történt. Semmi más nem rémlik. Háromnegyed 7-kor szépen felkeltem, nem is foglalkoztam a telefonommal, csak csodálkoztam egy kicsit, hogy a csoporttársam pici feje miért van oldalt a képernyőn, hisz napok óta nem is beszélgettem vele - de nem igazán érdekelt. Reggelente csak próbálok nem visszaaludni, majd igyekszem publikus állapotba pofozni magam. Mire ez sikerül, már bőven eltelik egy óra, és futhatok is ki az udvarra, felkapom a biciklit és sietek a munkába. Csupán ennyiből áll a reggelem. A mai viszont egy kicsit más volt. De ezt egészen mostanáig nem is tudtam. És egy kicsit megijedtem magamtól... Az előbb kezembe vettem a telefonom, véltelenül megnyitottam a csoporttársamtól kapott üzeneteket és elkerekedett a szemem. 6 óra után 1 perccel küldtem üzenetet - hármat is. De olyan stílusban, olyan szavakat használva, ami egyáltalán nem jellemző rám. De tényleg, semennyire. Annál inkább a bátyámra. Ő pontosan így beszél, így írja az üzeneteket. És ami a legfurcsább az egészben: az ő szobájában "aludtam" épp, mert nyáron az övé sokkal hűvösebb, nincs itthon és ott nem is kell megvetnem az ágyat, miután kikászálódok belőle reggelente. Szóval nem tudom, mi volt ez. Egyszerű félálom, amire nem emlékszem? És ami nem is lenne olyan furcsa, hisz egyszer már elő is fordult - de akkor csak beszéltem, nem írtam! Reggel meg értelmes mondatokat írtam, válaszoltam egy kérdésre. De semmi... próbálok emlékezni, és egyszerűen semmi nem ugrik be róla. Nem tudom, hogy nevessek-e rajta, egyszerűen legyintsek-e vagy kezdjek el gondolkozni azon, hogy mi a fene lehetett ez. Ennyire megerősödött volna az ösztönlényem? Ez az volt egyáltalán? Vagy ilyen nagy hatással volt rám a bátyám "szelleme", ami a szobájában maradt? Tudom, tudom, irtó nagy hülyeségnek és babonaságnak tűnik, én se nagyon tudom, miket zagyválok itt össze, de ilyet én még sose csináltam. Írni félálomban...? Vagy nem kéne ilyen nagy dobra vernem? Egész egyszerűen csak hulla fáradt voltam, és utána még mélyebb álomba merültem, mint ezelőtt? Valószínűleg ez a válasz. Nem vagyok én pszichológus, de ilyesmi történhetett. Semmi különös. Azért egy kicsit ijesztő. Másrészt viszont... jó lenne, ha az alteregóm úgy viselkedne, mint a bátyám, és átvenné az uralmat. Azt hiszem boldogabb lenne az életem. Ő jobban tud élni.